Két éve már, hogy az európai média főáramlata egy sorba állítja Lengyelországot és Magyarországot. Elemzések sora jelenik meg arról, hogy az akkor győztes lengyel kormánypárt egy az egyben másolja Orbán Viktort, és a magyar úton haladva alakítja át az országot. Közben többen is figyelmeztetnek csendesen arra, hogy Lengyelország nem Magyarország – ám ezt nem nagyon hallja meg senki. Érthető, hiszen a felszínen valóban ugyanolyan folyamatok zajlottak.
A Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság (PiS) a magyar példát követve megy neki az alkotmánybíróságnak és alakítja át a médiaviszonyokat. Ha homok kerül a gépezetbe, akkor visszafelé, Donald Tuskra és a lengyel érdekek ellenében külföldről ármánykodó brüsszeli bürokratákra, Angela Merkelre, Vlagyimir Putyinra és Soros Györgyre mutogat. A rendszert ugyanúgy Kaczynski formálta és mozgatta, mint Orbán Viktor, és a PiS vezérének köpönyegéből elővarázsolt államfő éppúgy minden zokszó nélkül aláírta eddig a törvényeket, mint Áder János. Andrzej Duda azonban egyszer csak megvétózta az igazságügyi reform két törvényét, és ez a lépés azonnal rávilágított: a lengyel és magyar fejlődés között mégsem olyan tökéletes a párhuzam, mint azt sokan gondolják.
Hogy még világosabb legyen a különbség, játsszunk el a gondolattal, hogy Áder János megvétózza a kormány legfontosabb célkitűzéseinek megvalósítását célzó törvényeket. Orbán Viktor megüzeni neki, egy órája van meggondolnia magát, mire Áder a televízióban dörgedelmes beszédet intéz a nemzethez, és bejelenti, hogy saját tervezetet dolgoz ki. Egyúttal a kormány szemére hányja, hogy vele nem egyeztettek. A történtek megrendítik a koalíciót, az elemzők az államfő körül formálódó új jobbközép erő létrejöttét vizionálják, egyébként pedig a korábban a Fidesszel egyszer már szakító, majd mégis választási szövetségre lépő Semjén Zsolttól függ a hatalom sorsa. Ugye nem tűnik túlságosan életszerűnek?
Nem úgy Lengyelországban, ahol muszáj számolni az ellenzékkel, valamint a néhány százalékos tábort reálisan maga mögött tudó két koalíciós partnerrel is. Kaczynski minden erőfeszítése ellenére sem épülhetett ki a magyarhoz hasonló centrális erőtér, a közvetlenül választott államfőnek pedig olyan jogköre van, amelyről a Sándor-palota lakói nem is álmodhatnak. Ha az elnök ezzel élni akar, mint most Duda, akkor igencsak meg tudja izzasztani a kormányt.
A lengyel államfők Lech Walesától Aleksander Kwasniewskin át Lech Kaczynskiig (!) meg is próbáltak élni ezekkel a jogokkal. Elsősorban külpolitikai téren, de volt szavuk belpolitika kérdésekben is. Főképp, ha különböző politikai színezetű volt az elnök és a kormány. Még a midig lojális Bronislaw Komorowskiban is fel-felvillant néha valamiféle ambíció, igaz, borsot azért nem tört Donald Tusk orra alá. Ezért meglepő Duda viselkedése, aki immár nemcsak kül-, hanem belpolitikai kérdésben is hallatja a hangját. Nem is akármikor, hiszen az igazságügy megreformálása a mögötte álló párt programjának az egyik sarokköve.
Jaroslaw Kaczynski nem hagyhatja figyelmen kívül a magyarnál jóval markánsabb civil társadalmat sem. Népszerűségét egyelőre biztosítják a kétségkívül hatásos szociális intézkedések, a gyerektámogatási, a lakásépítési program, a megemelt nyugdíjkorhatár visszaállítása, sokaknak tetszik a lengyel szuverenitást hangsúlyozó retorika is. Bizonyos határokat azonban nem léphet át. Így euroszkepticizmusa is csak javító szándékú lehet, ellenkező esetben a saját táborában komoly súllyal jelen lévő fiatalok is büntetnék. S ha már magát Kaczynskit említettük: látni kell a közte és Orbán közötti különbségeket is. Mindkettejükben erős a küldetéstudat, de mint most is megmutatta: Kaczynski a rendszer rombolásában kiteljesedő örök forradalmár, akinek megszállottságát csak fokozta ikertestvérének elvesztése. Orbán Viktor vele ellentétben átgondoltabb, ha úgy tetszik, cinikusabb, gondolkodását sokkal inkább stratégiai célok, semmint érzelmek vezérlik.
Nem érdemes tehát mindenáron erőltetni a magyar–lengyel párhuzamot. A tisztánlátást elhomályosítja a lengyel probléma ideológiai alapú megközelítése, de tisztában kell lenni emellett a térség sajátosságaival is. Így Brüsszelben is látni kell, hogy ebben a régióban a dekommunizáció még most sem fejeződött be. Ennyi éven át értelmetlen mindent ezzel magyarázni, ám tény, hogy a 80-as években sötét dolgokban részes lengyel bírói kar nem esett át valódi átvilágításon. Kaczynski tényleg úgy nyúlt ehhez a problémához, mint aki kalapáccsal akarja agyonütni az ablaküvegre rászállt legyet. Ezt próbálja korrigálni – saját érdekeit sem feledve – az államfő. Teljes érzéketlenséget mutat, hogy Brüsszel akkor fokozza a nyomást, amikor Andrzej Duda éppen az alkotmány szellemében nyúl a vétóhoz.
