Manapság olyan nincs, hogy nem vagyunk fenn a Facebookon, akkor legalábbis semmiképp, ha van valami üzletünk, blogunk, akármink, amit el akarunk juttatni az emberekhez. Ott kell lenni, posztolni kell, rá kell érezni, hogy mit szeret a titokzatos algoritmus – végső esetben pedig rá kell jönni, hogy ha nem perkálunk, akkor még oldalunk lájkolóinak is csak töredéke fogja látni a megosztott tartalmat. Hol vannak már azok az idők, amikor még a „legnépszerűbb közösségi oldalra” fellépve családunk és barátaink nyaralós képei jelentették a fő látnivalót? Vagy az az egy kemény év, amikor tulajdonképpen mindenki ilyen vagy olyan facebookos játékot játszott a munkahelyén? A Facebook tíz év alatt az online média és a társadalom megkerülhetetlen behemótjává változott úgy, hogy egyébként nem nőtt fel a feladathoz. Nem kell ehhez az ítélethez a portál amerikai választásokra való befolyását, az ezt övező botrányokat vizsgálni, elég, ha megpróbáljuk megváltoztatni egy Facebook-oldalunk nevét.
A hazai bürokrácia híres-hírhedt rugalmasságán és átláthatóságán, az ügyintézés egyszerűségén edződött magyaroknak ez persze nem jelenthet igazi kihívást, gondoltam én. Pár perc eredménytelen kattintgatás után inkább a másik online óriáshoz, a Google-höz fordulok, hogy mégis merre kell keresni a gombot, amivel át tudom írni a nevet. Meg is van, végső soron logikus helyen volt, csak én nem találtam. Rendben. Át is írom. Az oldal tartalma egyébként ugyanaz marad a jövőben, csak a név változik, nem gondolnám, hogy ez problémát jelent. Azt írja erre a Facebook, hogy ne szaladjunk előre:
három napig is eltarthat, amíg ellenőrzik, hogy nem akarom megtéveszteni oldalam gyanútlan lájkolóit:
mondjuk azzal, hogy a „Szeretem Budapestet” oldal nevét „Szeretem Bukarestet”-re változtatom. Persze ilyesmi nem is áll szándékomban.
Szóval felkészülök a türelmes várakozásra: még az is lehet, pluszinformációra lesz szükségük, hogy döntsenek, írják. Rendben. Ehhez képest négy perc múlva érkezik a válasz: nem fogadták el a változtatást, mivel nem felelt meg az általuk támasztott követelményeknek. A gyorsaság miatt szinte biztos vagyok benne, hogy ez a döntés teljes mértékben automatizált volt, így rögtön ki is használom a fellebbezési lehetőséget, és részletesen megindokolom a névváltást. Ez az eljárás végső soron megnyugtató, hiszen igyekeznek megvédeni a felhasználókat a kellemetlenségektől. Logikus, hogy bővebb indoklást érdemel egy teljes névváltás.
Aztán tíz napig nem történt semmi. Még egyszer kérvényeztem a névváltást, megint rögtön elutasították, megint fellebbeztem, újabb tíz napot vártam. Még mindig eredmény nélkül. Ekkor kezdtem el keresgélni, hogyan lehetne közvetlenebb kapcsolatot találni a közösségi portál dolgozóival. Mint kiderült, ez – mármint
hogy kapcsolatba lépjen az ember az adminisztrátorokkal – annyira életszerű, mint választ várni pár kérdésre akármelyik magyar minisztériumtól.
Végül találok egy helyet, ahol panaszt lehet tenni, oda is leírom a bánatom, hátha az elér valakit. Illúzióim nincsenek. „Ezer este múlt ezer estre, / A vérem hull, hull, egyre hull, / Messziről hívnak, szólongatnak / És mi csak csatázunk vadul: Én s a disznófejű Nagyúr.”
Szóval a közösségi média behemótja nagyon is ismerős élményt ad: olyan kicsit, mint két óráig sorban állni a hivatalban, vagy megtudni, hogy a klinikán jövő ilyenkorra tudnak időpontot adni. Az más kérdés, hogy az egyik legsikeresebb amerikai cégtől nem ugyanarra számítana az ember, mint amit a NAV-nál vagy a kormányablakoknál megszokott – főleg úgy, hogy utóbbiakkal mostanában inkább pozitívak vagy pozitívabbak a tapasztalatok. Talán az iWiW után inkább ismét nekünk, magyaroknak kéne csinálni egy közösségi oldalt. Az talán jobban működne. Elvégre Mészáros Lőrinc állítólag okosabb, mint Zuckerberg.
