Aztán tíz napig nem történt semmi. Még egyszer kérvényeztem a névváltást, megint rögtön elutasították, megint fellebbeztem, újabb tíz napot vártam. Még mindig eredmény nélkül. Ekkor kezdtem el keresgélni, hogyan lehetne közvetlenebb kapcsolatot találni a közösségi portál dolgozóival. Mint kiderült, ez – mármint
hogy kapcsolatba lépjen az ember az adminisztrátorokkal – annyira életszerű, mint választ várni pár kérdésre akármelyik magyar minisztériumtól.
Végül találok egy helyet, ahol panaszt lehet tenni, oda is leírom a bánatom, hátha az elér valakit. Illúzióim nincsenek. „Ezer este múlt ezer estre, / A vérem hull, hull, egyre hull, / Messziről hívnak, szólongatnak / És mi csak csatázunk vadul: Én s a disznófejű Nagyúr.”
Szóval a közösségi média behemótja nagyon is ismerős élményt ad: olyan kicsit, mint két óráig sorban állni a hivatalban, vagy megtudni, hogy a klinikán jövő ilyenkorra tudnak időpontot adni. Az más kérdés, hogy az egyik legsikeresebb amerikai cégtől nem ugyanarra számítana az ember, mint amit a NAV-nál vagy a kormányablakoknál megszokott – főleg úgy, hogy utóbbiakkal mostanában inkább pozitívak vagy pozitívabbak a tapasztalatok. Talán az iWiW után inkább ismét nekünk, magyaroknak kéne csinálni egy közösségi oldalt. Az talán jobban működne. Elvégre Mészáros Lőrinc állítólag okosabb, mint Zuckerberg.
