A jó eséllyel rövid úton biliben tomboló viharrá átlényegülő diplomáciai habverés közepette a szokásos módon ismét a lényeg sikkadt el Gajus Scheltema távozó holland nagykövet interjújából. A magyar kormány a terrorista propagandával vont párhuzam miatt akadt ki, és erre hivatkozva hívta vissza hágai nagykövetét, pedig a szövegben vannak sokkal súlyosabb állítások, felvetések is.
Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba!
Valóban egyre élesebb a vita arról, mi történik a pénzünkkel. Nem pénzelhetjük a korrupciót, nem tarthatunk életben egy korrupt rendszert
– mondja a nagykövet, aki szerint tehát változtatni kell azon a rendszeren, ahogy az EU-s támogatások a helyi kormányokhoz folynak, amelyek aztán azt csinálnak vele, amit akarnak. Arra a felvetésre pedig, hogy magyar belügy-e, hogyan költjük el a pénzünket, Scheltema úgy reagált: „A holland adófizetők pénze nem belügy”. Lássuk be: van ebben némi igazság.
Magyarországon időnként hajlamosak elfelejtkezni arról, hogy az EU-s támogatásokra adott pénzt nem egy brüsszeli pincében nyomják, hanem a tagállamok fizetik be azt az uniós költségvetésbe. Minden tagállam tesz be és vesz ki a közös alapokból, de a gazdagabb, jellemzően alapító államok sokkal többet adnak, mint amennyit kapnak. Hollandia pedig ilyen, úgynevezett nettó befizető állam.
A 2015-ös adatok szerint Hollandia 3 milliárd 695 millió euróval fizet be többet az EU kasszájába, mint amennyit elvesz. Ez abszolút értékben nem a legnagyobb összeg, Németország vagy Nagy-Britannia sokkal többel járul hozzá a közösségi célokhoz, de egy főre vetítve a hollandok adakoznak a legtöbbet: ha úgy vesszük, 2015-ben minden polgáruk több mint 210 eurót, nagyjából 65 ezer forintot fizetett az EU-nak.
A legtöbb támogatást – a be- és kifizetések egyenlegét nézve – Lengyelország, Csehország, Görögország és Spanyolország után Magyarország kapja. Ha fejenként számoljuk, akkor 2015-ben minden magyarra jutott több mint 460 euró, vagyis 140 ezer forint. Bár ezzel már tényleg elrugaszkodunk a valóságtól, az egyszerűség kedvéért vehetjük úgy, hogy ennek közel felét a holland adófizetők dobták össze nekünk.
Ennek tükrében bizony legalább részben a hollandokra is tartozik, hogyan és mire fordítja Magyarország az EU-s forrásokat. Az egyszeri „civilek” valószínűleg nem tudnak arról, hogy Magyarországon szinte minden napra jut egy kisebb-nagyobb botrány, de a nagykövetet valószínűleg tájékoztatták a sajtófigyeléssel megbízott munkatársak a teljesen felesleges kilátókról, a semmibe vezető bicikliutakról vagy az Országos Roma Önkormányzat eltűnő milliárdjairól. Scheltema pedig úgy látja, egyszer be fog telni a pohár odahaza – valójában főként ennek adott hangot az elhíresült interjúban.
A nettó befizetők körében egyébként nem első alkalommal merül fel, hogy miért is támogatnak olyan országokat, amelyek vagy korruptak, vagy nem hajlandók együttműködni a többi tagállammal bizonyos ügyekben. Többek közt Martin Schulz német szociáldemokrata kancellárjelölt is beszélt erről még tavaly szeptemberben, amikor azt mondta, hogy Lengyelországnak már csak azért is együtt kellene működnie a migrációs helyzet megoldásában, mert évente 17 milliárd euróval finanszírozza költségvetésüket az EU.
