A nyár végének forró témája lett Veres András győri megyéspüspök prédikációjának részlete, melyben azt mondta, a lombikprogram figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, és általa észrevétlenül is belopódzik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye. Az elöljáró lapunknak adott nyilatkozatában továbbvitte, kifejtette ezt a gondolatot.
Nyomtatott és netes felületek, blogok, közösségi médiás kommentek reagálnak ezekben a pillanatokban is a témára. Sokkal erősebbnek tűnik jelenleg a felháborodás hangja. A Magyar Nemzet hasábjain is született állásfoglalás lombikügyben.
A magam részéről ezt szeretném kihagyni, a dolog másik vetületét kívánom körbejárni. Egyre inkább kirajzolódni látszik, hogy a római katolikus egyház legfőbb dilemmája az új évezred tízes éveiben az, miként válaszoljon az „értékeinket képviselni akkor is, ha ez nem népszerű”, illetve a „népszerűnek és nyitottnak lenni a világra, akkor is, ha ez önfeladással jár” paradoxonára. Amikor Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires érseke váltotta a korára és megromlott egészségi állapotára hivatkozva lemondó XVI. Benedek pápát Szent Péter székében, széles körben elterjedt nézetté vált, hogy a szokatlan gesztust valójában az váltotta ki, hogy kezdetét vegye a katolikus egyház kommunikációjának, nyilvánossághoz való viszonyának totális újragondolása.
Valóban, olyan folyamatok indultak el, amelyek korábban jellemzően távol álltak az egyháztól: a közösségi médiát tudatosan kezdte használni Ferenc pápa, és az egyház korábbi tradíciójában nevelkedettek számára meghökkentő nyilatkozatokat is tett, gondoljunk csak az állatok lehetséges üdvözülésére, a homoszexuálisokhoz való újfajta viszonyulásra, a migrációval kapcsolatos nézeteire. Mindeközben gyakran kritizálták őt a hagyományok mellett erősebben kiálló hívek és egyházi személyek, míg rendszeresen vették védelmükbe nem hívők, a közösségi média bármilyen vallású vagy vallástalan felhasználói. Ebben a vitában nem egyszerű a hívek számára állást foglalni, mert nyilván fontos szempont, hogy az egyház a szerethető arcát mutassa a világ felé, és ezzel nyisson a még vallástalan, de nem elzárkózó tömegek felé. Ugyanakkor tanaitól és kétezer éve képviselt nézeteitől – más egyházakhoz hasonlóan – nem térhet el.
Veres András a római katolikus vallás főpapja, és amit mondott, egyháza mezőjében érvényes és igazságos. A katolikus egyház katekizmusa, azaz tanainak és hitvallásának alapja a 2373. és a 2379. közötti pontokban foglalkozik a gyermekáldás kérdésével, és bár terjedelmi okokból idecitálni minden alapelvét nem lehet, mindenki számára könnyen fellapozható az interneten. Veres András a saját vallása által lefektetett alapelvek mentén mondta, amit mondott, és ezért elítélni nem helyénvaló.
Más kérdés, hogy valóban népszerűtlen az álláspontja, hiszen a tudomány lehetővé tesz egy olyan eljárást, amelynek végeredménye kivétel nélkül örömet szerez azoknak, akik számára nincs más megoldás. Ugyanakkor vissza is kerültünk kiindulópontunkhoz: kötelessége-e az egyháznak minden esetben népszerűen megnyilvánulnia? Érdemes azt is végiggondolnunk, hogy Krisztus feltétlenül csak népszerű elvekre alapozta-e tanítását, amely később az egyház alapköve lett. Vajon populáris célkitűzés-e a „mindenki vegye fel a maga keresztjét” irányelv, netán a „ha követni akarsz engem, előbb add el mindened”?
Veres András nyilatkozata miatt nem lesz több vagy kevesebb lombikbébi Magyarországon. Az egyház sem lesz népszerűbb vagy népszerűtlenebb, ha egyáltalán van értelme ebben a koordináta-rendszerben gondolkodni. Akik nem tagjai, most kieresztik a mérgüket, akik annak vallják magukat, maradnak meggyőződésük mellett. Az egyház pedig tovább tanakodhat, hogy lehet-e a minden porcikájában médiával átitatott világ kedvében járni, de egyben következetesen képviselni az elveket, és nem a trendeknek megfelelően hajlítgatni őket.
