A Magyar Nemzet augusztus 21-i számában közölt Kell-e az euró Magyarországnak? című írásomra Magas István válaszolt a lapban szeptember 6-án (Az euró nem tökéletes, de szerethető). Ezzel párhuzamosan kiterjedt vita alakult ki a cikkről Raskó György volt államtitkár és országgyűlési képviselő népszerű blogján, ahova eddig több mint száz hozzászólás futott be, köztük sok a kérdés jeles hazai szakértőitől. Jelen cikkben – korántsem a vita lezárásának igényével – a szakmailag nívós eszmecsere legfőbb tanulságait foglalom össze néhány releváns kérdéscsoportra koncentrálva.
Azok sem nagyon tagadják, hogy az euró koraszülött, politikailag motivált és tökéletlen közös valuta, akik a valutaunióhoz való mielőbbi magyar csatlakozás mellett teszik le a garast. Megdöbbentően kevés működő valutaunió van a világgazdaságban. Miért? Az önmagukban jelentéktelen gazdasági előnyök miatt. Különösen sovány a haszon, ha a valutauniót olyan rendkívül heterogén országcsoportra alakítják ki, amilyen a mai euróövezet.
Az Európai Unió egységes valutájának kitervelői annak idején súlyosan megsértették az „optimális valutaövezet” elméletének egyik sarkalatos követelményét: csak megközelítőleg hasonló fejlettségű és gazdasági szerkezetű országok alkalmasak arra, hogy a közös valutát hatékonyan használják az integráció mélyítésére. Nem is lett jó vége a szabály figyelmen kívül hagyásának. Elég, ha Németországot és Görögországot említjük. A The Washington Postban közölt egyik írásomban metaforikusan ezt az éles kontrasztot úgy jellemeztem, mint amikor a gazdagok exkluzív countryklubjába néhány koldust is befogadnak a politikai korrektség kedvéért. Pedig az eurózóna eredeti szótárában kiemelt szócikk volt a szolidaritás. Az övezet gazdasági teljesítménye azonban kiábrándítóan gyenge volt az elmúlt bő másfél évtizedben – jelentősen rosszabb, mint a valutaklub előtti időszakban. Ráadásul az Európai Központi Bank (EKB) masszív pénzkibocsátása („mennyiségi könnyítése”) az utóbbi években csak palástolta, de nem szüntette meg a valutaövezet eredendő szerkezeti és születési fogyatékosságait – ahogy erre Szalay-Berzeviczy Attila helyesen utalt a vitában.
Magas István és mások nem cáfolták az írásom egyik legfontosabb mondanivalóját: a jelenlegi eurózóna csak látszólag szünteti meg a nemzeti valuták piaci hullámzásából fakadó árfolyamkockázatot. Igen: a valutaklubban nincsenek nominális árfolyamok, de a számottevő fejlettségi, termelékenységi és inflációs különbségek miatt jelentős eltérések keletkeznek az euró nemzeti reálárfolyamaiban. Amikor Lámfalussy Sándor és munkatársai az Európai Monetáris Intézetben kitervelték az eurót, akkor sajnos nem számoltak a szakirodalomban „belső” fel- vagy leértékelődésnek, azaz a burkolt árfolyamváltozásnak nevezett jelenséggel: „német”, „görög”, „szlovák” és sok egyéb euró létezik.
A zóna legversenyképesebb államai (elsősorban Németország és Hollandia) rövid időn belül profitáltak a számukra reálértékben devalválódott közös fizetőeszközből, tehát az amúgy is jobb starthelyzetben lévő országok pótlólagos versenyelőnyhöz jutottak. Németország mint a világ harmadik legnagyobb exportőre a feldolgozóiparban korábban is nagyon erős volt, ezért óhatatlan, hogy a valutaövezetben váratlanul ölébe hullott árfolyamelőnnyel élve valósággal letarolta az európai piacokat. Az eurózóna alapos reformjára már az ilyen méltánytalan – az EU szolidaritási és konvergenciaelveivel homlokegyenest ütköző – versenyelőnyök megszüntetése miatt is nagy szükség van. Tagadhatatlanul van egy vaskos „német probléma” az euróövezeten belül. Magas Istvánnal ellentétben én már csak ezért sem érzek semmi „szeretnivalót” a mostani félkész euróban. Ha német vagy holland lennék, akkor persze forrón tudnám szeretni. Az utca embere Görögországban nem az eurót szereti, hanem annak alternatívájától, a drachma visszaállításától fél. Örvendetes azonban, hogy az EU berkein belül ma már nyíltan beszélnek a távlatilag fenntarthatatlan, a valutauniót létében veszélyeztető kereskedelmi és fizetésimérlegegyensúly-hiányokról, valamint az euró szerepéről azok kialakulásában.
Nálunk kevesen ismerik el nyíltan, hogy elsősorban politikai szempontok állnak az eurózóna-csatlakozás sürgetése mögött. Úgy tűnik, a politikai szempontok kerekednek fölül. Az euróbevezetés népszavazással való kikényszerítése mi más, ha nem nyilvánvaló politikai nyomásgyakorlás a kormányra? Az MSZP nem is rejti véka alá, hogy alapvetően az illiberális orbáni politika elleni harc jegyében szorgalmazza a közös fizetőeszköz bevezetését. Ujhelyi István alelnök és EP-képviselő úgy gondolja, az Orbán-kormány „azért nem kíván most már a haladó magországokhoz csatlakozni, mert az eurózóna közösségének egysége és működése ellentétes a Nemzeti Együttműködés Rendszerének korrupt, kontrollvesztett világával.” Erős szavak. Kampányízűek.
Az euróövezetnek „értékközösségként” való felfogása kimondatlanul is politikai lényeget kölcsönöz a fizetőeszköznek. Akkor a vámunió – az integráció másik alrendszere – is értékközösség? Az EU maga valóban értékközösség, de az euró nem más, mint közös fizetőeszköz. Véleményem szerint az EU-integráció mai közbenső szakaszának jobban megfelelnek az olyan gazdasági kockázat nélküli közösségi egységszimbólumok, mint az uniós zászló és a himnusz. A vitában többen helyesen hangsúlyozták, hogy az euróbevezetést nem lenne szabad az aktuálpolitika mágneses terébe terelni és választási kampányfogássá süllyeszteni.
Úgy tűnik, az euró-népszavazás kezdeményezői és támogatói nincsenek teljesen tisztában az euró felkészületlen, politikai motivációjú bevezetésének jelentős gazdasági kockázataival. Oblath Gábor szakértő ezt mondta erről a vitában: „Az eurózónához való csatlakozás ügyében azért hajlok a kudarckerülésre, mert a rossz euróbevezetés költségei szerintem nagyobbak, mint a jó euróbevezetés hasznai. Továbbá nem látom azt az elitet (az ellenzékben sem), amelyik a pillanatnyi politikai szempontjai elé helyezné az ország és a gazdaság hosszú távú érdekeit.” Oblath a magyar gazdaság „euróérettségével” kapcsolatban három hiányzó feltételt, illetve kockázati szférát emel ki: a potenciális inflációveszélyt, a munkabérek termelékenységet jóval meghaladó növekedését és a költségvetési egyensúly törékenységét.
Ezek miatt az euróra való áttérést követően fennáll a kockázata a „magyar” euró reálárfolyamában bekövetkező jelentős, exportfékező felértékelődésnek. Ahogy például Szlovéniában történt a 2007-es bevezetés után, jelentős gazdasági károkat okozva az országnak. Szlovákia csatlakozást követő évei már sikeresebbek voltak, de több számítás vezetett arra az eredményre, hogy a „szlovák” euró is nagymértékben felértékelődött a 2009-es csatlakozás óta. Tehát északi szomszédunk export- és általános gazdasági teljesítménye az euró nélkül valószínűleg még jobb lett volna. Bár hiba lenne túlértékelni az árfolyamhatást, érdemes megjegyezni, hogy a múlt évtizedben a nemzeti valutával bíró Lengyelország gazdasági teljesítménye felülmúlta Szlovákiáét. Zsadányi István Zsolt találóan mondja: „Nemcsak az eurót, de a saját valutát is lehet jól használni.” Erről Lengyelország mellett Dánia és Svédország is sokat tudna beszélni, de – urambocsá! – még Magyarország is.
A hazai vitákban fölöttébb fetisizáljuk az eurónak, illetve a valutauniónak a magyar gazdasági felzárkózásban és a „mag-Európához” való csatlakozásban játszott szerepét. Az eredeti vitacikkem az euróbevezetés időzítésére összpontosított, nem pedig arra, hogy egy jövőbeli fejlett monetáris, fiskális és politikai unióban kell-e az egységes valuta. Kell, de az – ideálisan – betetőzése lenne a regionális integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete (ezért is használom előszeretettel a jelenlegi euróra „a kocsit kötötték a lovak elé” metaforát). A világ azonban nem ideális, és az euró – bármennyire tökéletlen, koraszülött, „sánta” valuta is – ma már hús-vér valóság, számolni kell vele, mert biztosan nem fog megszűnni. „Az euró bűnben fogant, de realitás” – mondja Felcsuti Péter száraz tárgyilagossággal. A jövőt tekintve világos, hogy az euróövezet egymástól annyira elütő fejlettségi környezetében a mainál összehasonlíthatatlanul szorosabb és hatékonyabb koordinációra, távlatilag pedig költségvetési és bankintegrációra, azaz teljes pénzügyi unióra lesz szükség. Enélkül a jelenlegi nagyfokú reálárfolyam-torzulásokat előidéző – egyes országoknak kiugró előnyöket hozó, másokat tartós eladósodásba sodró – valutarendszer fenntartásának csekély gazdasági haszna és értelme van.
Ezzel a háttérrel Magyarország számára ma nem az a dilemma, hogy csatlakozzon-e a zónához, vagy se, hanem az, hogy mikor. Én az elhamarkodott, (belső vagy külső) politikai nyomásra kikényszerített belépés ellen ágálok. Magyarországot nem lehet kirekeszteni a „magas sebességű” valutaunióból, ha valóban készek és érettek vagyunk a csatlakozásra. Annál is inkább, mert az országnak az EU-ba való belépéssel vállalt nemzetközi jogi kötelezettsége a jövőbeli euróövezeti tagság. Fentiek tükrében úgy látom, hogy igazi vita „csupán” arról folyhat, hogy országunk ma, holnap vagy holnapután csatlakozzon.
Azokkal értek egyet, akik a jelenlegi helyzetben – a fentebb hivatkozott jelentős gazdasági rizikók miatt – nem tartják az ország érdekének a sürgős bejutást az euróövezet előszobájába, az európai árfolyam-mechanizmusba (ERM II.). Tény, hogy Magyarország még mindig nem teljesíti az eurótagság összes kritériumát: a bruttó államadósság jóval a kívánatos 60 százalék fölött van. Ráadásul az EKB úgy látja, a megfelelés a kritériumoknak csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az euró bevezetésének. Magyarországnak a belépéshez még a „fenntartható konvergenciafolyamatról” is tanúbizonyságot kell tennie. Az EKB 2016-os konvergenciajelentéséből kiderül, nálunk a jogi környezet sem alkalmas egyelőre az euró bevezetésére. Különösen a Magyar Nemzeti Bank intézményi és gazdálkodási függetlensége terén észlelhetők hiányosságok. Az EKB szerint nem érvényesül például maradéktalanul a monetáris finanszírozás tilalma.
Szükség van-e ilyen körülmények között a sokak által követelt csatlakozási céldátum kitűzésére? Azok véleményét osztom, akik szerint jelenleg nincs. Az előző kormányok által sietve kitűzött összes céldátum irreálisnak bizonyult. Komolyan megfontolandónak tartom viszont a csatlakozást a cseh kormány tervezett lépéséhez: kérni kellene az eurócsoporttól, hogy a magyar nemzetgazdasági miniszter megfigyelőként részt vehessen az eurózóna pénzügyi tárcavezetőinek ülésein, jelezve ezzel hazánk elköteleződését a közös pénz jól előkészített távlati bevezetése mellett. A megfigyelői státus egyúttal lehetővé tenné a folyamatos tájékozódást a monetáris unió mélyítésének várható irányairól is.
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
