Fanatikusok

Humanistának lenni ma azt jelenti, hogy végtelen erkölcsi felsőbbrendűséggel követeljük a bűnösök szenvedését.

Jó, nem kell túldramatizálni a dolgokat, fontos, nemes ügyről van szó – nyugtatom magam rendre, amikor újra és újra hosszan vagyok kénytelen hitetlenkedni a fanatikus „állatvédők” hozzászólásain. Az állatkínzás valóban borzalmas dolog, és jogos, hogy az elkövető a törvény előtt feleljen tettéért. A feszültséget a kommentmezőkben levezetők pedig sosem a cizellált véleménynyilvánításról voltak ismertek, igaz?

De hiába: amikor már a huszadik nagyesszét olvasom arról, hogyan kéne lassú tűzön forgatni, belsőségeitől megfosztani – az állaténál is százszorosan durvább szenvedéseket okozva – a tettest, elpárolog belőlem minden jóindulat és megértés. Lelki szemeim előtt kopasz, kigyúrt verőlegényeket látok, akik most nem az uzsorakamatot szednék be, hanem az ártatlan öleb utcára rakását torolnák meg. Néhány éve még ellopott bicikliket mentek visszaszerezni a markos legények, ma a tiszta tekintetű nyulakért és sünökért (elnézést: nyuszikért, sünikért) vállalnák az önbíráskodást. A gond az, hogy egy ideje már nem csak a lelki szemeim előtt látom őket. Túlzó, előítéletekből táplálkozó sztereotípiáim életre keltek, csoportba szerveződtek, „szemet szemért” táblákkal utcára vonultak.

Meglepődni nem lenne okom, a hasonló jelenségeket évek óta figyelhetjük. Két éve egy szerencsétlen amerikai fogorvost kiáltottak ki a világ leggyűlöltebb emberének, miután kilőtte Cecilt, a zimbabwei oroszlánt. Több mint százezer felháborodott aláírás született, a tömeg egy emberként követelte a gyilkos kiadatását. Egy kérdést nem tudtam kiverni a fejemből: ha Walter Palmer a legutáltabb ember, mit gondoljunk az ugyanott, Zimbabwéban évtizedeken át diktátor Robert Mugabéról? Ő a 80-as évek elején húszezer ember lemészárlását rendelte el politikai okokból. Nem volt mitől tartania. Meglehet, ha húszezer macskát végeztet ki, nem lettek volna további évtizedei a hatalomban.

Akadnak persze, akik szerencsére csak dobálóznak a nagy számokkal. Ilyen az önkéntes ohiói tűzoltó is, aki Facebook-oldalán állította: előbb mentene ki az égő házból egy kutyát, mint egymillió „niggert”. Felfüggesztésének hírére nagyon megsajnálta őt az internet. Oké, a rasszizmus felesleges volt, de a kutya valóban fontosabb az embernél – hangzott a népítélet. Akadt, aki a szokásos „az ebeknél nincs őszintébb és ártatlanabb” közhelyet pufogtatta, más egyenesen azt dobta be: egy blöki sem csinált még 9/11-et.

Az érvelés mögött álló okokat ismerjük. A kutya és a macska gyerekpótlék lett sokak számára. Jobb is annál, hiszen ezek a tiszta és ártatlan teremtések sosem „nőnek fel”, hosszú évekig tekinthetjük társaságukat kompenzációnak minden szeretethiányunkra és frusztrációnkra.

Nem csupán a nép egyszerű gyermeke tesz így. Kaurismäki filmrendező előszeretettel méltatja az embernél jóval tisztább kutyákat, név szerint szerepelteti őket filmjeiben. Legutóbbi szír migránsos mozijában is. A remény másik oldala kapcsán vicces módon a humanista jelző jut minden kritikus eszébe, csak mert felmondta az egyoldalú menekültpropagandát, plusz egy kutyát is bedobott a sztoriba. Pedig az üres tekintetek és az emberi kegyetlenség krónikása nihilistább, mizantrópabb sokszor már nem is lehetne. Humanista Dosztojevszkij, aki a bűnbocsánatról ír, vagy Jim Jarmusch, aki szép szeretettel ábrázolja az utca esendő emberét.

Csakhogy humanistának lenni ma azt jelenti, hogy végtelen erkölcsi felsőbbrendűséggel, jóember-önérzettel követeljük a bűnösök szenvedését. Erről a mentalitásról írta Kurt Vonnegut az Éj anyánkban: azt képzeljük, hogy a Mindenható Úristen is velünk gyűlölködik. Nekünk pedig ezerszeresen kell megtorolnunk minden apró élőlényen esett csúfságot. Közben az állatokba vetítjük azt az erkölcsi tisztaságot, ami kizárólag nálunk van meg, amit mi tekintünk értéknek. Szerencsére. Hiszen segíteni is éppúgy az ember tud, ahogy ártani. Egymásnak és az állatoknak is.