Az érvelés mögött álló okokat ismerjük. A kutya és a macska gyerekpótlék lett sokak számára. Jobb is annál, hiszen ezek a tiszta és ártatlan teremtések sosem „nőnek fel”, hosszú évekig tekinthetjük társaságukat kompenzációnak minden szeretethiányunkra és frusztrációnkra.
Nem csupán a nép egyszerű gyermeke tesz így. Kaurismäki filmrendező előszeretettel méltatja az embernél jóval tisztább kutyákat, név szerint szerepelteti őket filmjeiben. Legutóbbi szír migránsos mozijában is. A remény másik oldala kapcsán vicces módon a humanista jelző jut minden kritikus eszébe, csak mert felmondta az egyoldalú menekültpropagandát, plusz egy kutyát is bedobott a sztoriba. Pedig az üres tekintetek és az emberi kegyetlenség krónikása nihilistább, mizantrópabb sokszor már nem is lehetne. Humanista Dosztojevszkij, aki a bűnbocsánatról ír, vagy Jim Jarmusch, aki szép szeretettel ábrázolja az utca esendő emberét.
Csakhogy humanistának lenni ma azt jelenti, hogy végtelen erkölcsi felsőbbrendűséggel, jóember-önérzettel követeljük a bűnösök szenvedését. Erről a mentalitásról írta Kurt Vonnegut az Éj anyánkban: azt képzeljük, hogy a Mindenható Úristen is velünk gyűlölködik. Nekünk pedig ezerszeresen kell megtorolnunk minden apró élőlényen esett csúfságot. Közben az állatokba vetítjük azt az erkölcsi tisztaságot, ami kizárólag nálunk van meg, amit mi tekintünk értéknek. Szerencsére. Hiszen segíteni is éppúgy az ember tud, ahogy ártani. Egymásnak és az állatoknak is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!