Alternatívák nélkül maradt a német politika címmel jelent meg beharangozó írás a német szövetségi választás előtt a Magyar Nemzetben. Ha azt tekintjük az alternatívák hiányának, hogy volt-e esély Angela Merkelen kívül bárki más győzelmére, vagy hogy csupán a lehetséges koalíciós felállás milyensége volt a tét, akkor helytálló a felvetés. Ezzel együtt megmaradt az esély, hogy alternatívák képződjenek abban az értelemben, hogy az egyes pártok kénytelenek új stratégiákat kialakítani a következő időkre.
A helyzet az Alternatíva Németországnak (AfD) a parlamentbe jutásával, Kelet-Németország „jobbrafordulásával” előállt, de azáltal is, hogy a történelmi vereséget szenvedő SPD immár nem kíván a koalíció része lenni. Nem sietek röviddel a történtek után messzemenő következtetéseket levonni, de az SPD identitásrenoválásának kedvezhet is, hogy a párt – harmadik utas fordulata előtti értékkatalógusa jegyében – ennyi év koalíciós láthatatlanság után ellenzékbe vonul. Az SPD „márkája” koránt sincs úgy lejáratódva, mint az MSZP-é (itt kell gratulálni annak, aki a magyar szocialisták közleményében a „tisztes helytállás” fordulatot kitalálta), de biztos, hogy Merkel úgyszólván SPD nélküli – nagykoalíciós, érték-képviseletű – kormányzása nem kedvezett a párt identitásának. Amit az SPD vitt bele a koalícióba (minimálbér-bevezetés, korkedvezményes nyugdíjba vonulás), azt a választók számos ok miatt a kancellárnak tulajdonították. Kezdve azzal, hogy ő tűnt cselekvőnek, egészen odáig, hogy az SPD-nek évekig nem volt egy Martin Schulz szintű karaktere sem.
A Bertelsmann Stiftung korábbi kutatása szerint a választási kampány olyan hívószavaira rezonáltak a legerősebben a választók, mint a „több Európát”, a „több újraelosztást” és a „kevesebb menekültet”. Általánosságban is tapasztalható volt, hogy a környezetvédelemmel vagy a gazdasági növekedéssel összefüggő – korábban népszerű – kérdések 2017-ben visszaszorultak. A globalizációval kapcsolatos dilemmák sem foglalkoztatták átütően a választókat – leszámítva a migrációt –, de a korrupció visszaszorításáról vagy a több (közvetlen, direkt) demokráciáról szóló üzenetek sem mutattak rezonanciát.
Ebben a kampányban tehát a menekültpolitika volt az egyik kulcstéma. Ennek kapcsán értelemszerűen a két néppárt, a CDU és az SPD, illetve a kisebbek, a CSU, a Zöldek, a Die Linke és az FDP is felvették a pozíciót. Sőt: egy-egy egyéni „kiszólás” ellenére álláspontjukat tekintve hasonló karaktert mutattak. Az már korábban látszott, hogy az SPD táborában is van igény az olyan témákra és problémákra adott más típusú válaszokra (uniós intézménykritika, szuverenitás, újraelosztás mértékének emelése), amelyek ha nem a mainstreamet idézők, „nyugatiak” és liberálisok, akkor a választót populistaként írják le. (Egyszer érdemes lenne polemizálni arról is, hogy a populizmusról szóló közbeszédnek és a választók magatartásának félreértéséhez, stigmatizálásához hogyan járulnak hozzá populizmust „mérő” kutatások.)
A Bertelsmann Stiftung arra jutott, hogy az SPD táborában nagyjából azonos számban fordulnak elő populista és nem populista szavazók. Ehhez képest az AfD a populista jobboldaliak 60 százalékát vonzza, míg jobboldali, de nem populista szavazóik aránya 10-20 százalék közé tehető. A kutatás szerint az önbesorolásuk alapján magukat a politikai centrumba vagy a baloldalra helyezőktől alig kapna szavazatot az AfD. Hogy ez így volt vagy sem, azt ne azon mérjük le, hogy a szavazók vándorlásáról mit mutatnak az ábrák. A választás eredménye és a tárgyalt kutatás nem illeszthetők így egymásra. Hangsúlyozni kell: Németországban az AfD-szavazók körében sincs többsége annak az álláspontnak, miszerint az országnak ki kellene lépnie az EU-ból. Ahogy arról sincs szó, hogy a „demokráciát mint a legjobb politikai rendszert” többségében elutasítanák. A „létező EU” és a „létező demokrácia” kritikusai ugyan – de a demokrácia populista kritikája nem radikális rendszer-elutasítás, inkább „csak” erőteljes kritika.
A méltán elismert, holland származású politológus, Cas Mudde a Guardianben – az exit poll eredményekkel egy időben megjelent írásában, amely nyilván előre készen volt, ahogy arra is számítani lehetett, hogy mit fog benne állítani – az elégedetlenek pártjaként írja le az AfD-t, miközben sikerét a „populizmus felemelkedésének” jeleként aposztrofálja. Ez éppen olyan leegyszerűsítése a választói döntések hátterének, mint amikor úgy hangzik az érvelés, hogy „nincs populista fordulat” – lévén, hogy a potenciális koalíciós pártok mindegyike elutasítja az AfD és társai „korszellemét”. Azaz a „németek valahol bölcsen döntöttek”. Nem osztom a megállapítást, hogy az AfD bekerülése olyasmi lenne, ami Németországban már megtörtént egyszer – és most pont úgy megint, ahogy 1945 után többé nem szabadott volna. Jelen esetben a történelem nem ismétli önmagát. A német politika – és a társadalom, amelyben konstituálódik – képes kezelni az AfD-t. Más kérdés, hogy ahhoz Európának is kezelnie kell a menekült- és migránsválságot, Németországnak pedig a szociális egyenlőtlenséget is.
Mindenesetre fel lehet készülni az „alternatívák nélküli politika” utáni német időkre. Ha koalícióra lépnek, a Zöldek mozgása és stratégiája különösen érdekes lesz. Bár a párt számos tekintetben kompatibilis a CDU-val, a piacok által preferált FDP-vel számos vitája van és lehet. A határozott, a politikáját tényleg alternatíva nélkülire formáló Merkel könnyen kerülhet olyan helyzetbe, mint a dán sorozat, a Borgen miniszterelnöke. A széria hőse a progresszió értékei iránt elkötelezett, alapjában véve centrista politikus, aki történetesen Dánia első női miniszterelnöke. Miközben a világ a House of Cardsból (Kártyavár) tanulja a politikát, a Borgen hőse, aki hárompárti kormányt vezet, szinte kizárólag életszerű, reális érték- és érdekkonfliktusából előálló koalíciós vitákat old meg. Egy esetleges zöld beszállással a német politikában ritkán tapasztalt, de valóságos értékviták nyílhatnak ki nagyban.
Merkel eddig a folytonosság, a „mindig lesz megoldás”, a kiszámíthatóság, a víziók nélküli taktikus kormányzás megtestesítője volt. Ezt veszélyeztetheti az FDP nem csillapodó piaci fundamentalizmusa, a párt zsarolási potenciálja ugyanis jelentős. Akárcsak az, hogy beszállásuk esetén a Zöldek számos – különösen a Merkellel nem éppen ellenséges német tőkét és a fegyverlobbit is érintő – közpolitikai vitát is kezdeményezhetnek. Különösen környezetvédelmi és a szabadkereskedelemre vonatkozó kérdésekben. De például a menekült- és migránspolitikát illetően is, amelynek kapcsán a német Zöldek jóval liberálisabbak Merkelnél. Állandósuló konfliktusok esetén a kancellárnak nem csupán ideológiai döntéseket kellhet hoznia – ebből jól is kijöhet –, hanem a stabilitás politikusának szerepe is sérülékennyé válhat. De ez még messze van. E sorok írásakor azt sem tudjuk, mi lesz a felállás.
Az is kérdés, hogy szövetségi szinten a CDU-val először koalícióra lépő Zöldek mennyire bizonyulnak eredményesnek a pragmatizmusban és az érdekérvényesítésben tanultabbnak mondható „kollégáikhoz” képest, és a pozícióorientáltság nem eredményez-e feloldódást? Mivel közpolitikai álláspontjaik markánsak – és a párt szavazói ezt méltányolják –, ez ma nem túl valószínű, de a német politika speciális törvényeit felülírhatják a politika általános törvényei. E helyütt kell hozzátenni: a német nyilvánosságban és politikában a Zöldek nem számítanak „lehet más”-nak, és európai szinten elismert politikusaik vannak.
A Die Linke számára egy időre megint marad a régi kérdés. Hogyan tudja összehangolni a szociális kérdést az internacionalizmust kikezdő jobboldali populizmussal? Oly módon, hogy „a baloldal hagyománya ez meg az”, nem fog menni (lásd a Loren Balhorn Die Linke-taggal készített reménytelenül káté jellegű interjút a Jacobin oldalán, 2017. május végén). A potenciális választók konkrét közpolitikai javaslatokat várnak (ami nem azt jelenti, hogy ezeket Sahra Wagenknechtnek kell megadnia). Lényegében minden párt számára kihívás, hogy a szolidaritás kérdéséről 2017-szerűen gondolkodjon, de a Linke esetében mindez úgy vetődik fel: el tudja-e magyarázni (Kelet-Németországban), hogy miért épp oly mértékben kell szolidaritást vállalni a német munkással, mint bármely más országból érkezővel (nem a menekülttel, az ugyanis a dolog „könnyebbik” oldala)? Rendben, hogy ez régi baloldali kihívás, viszont a migrációs folyamatok közepette nem elméleti kérdés. Az AfD keleti sikere után pedig, tetszik, nem tetszik, elsődleges is.
A Kelet- és Nyugat-Németország közötti szakadék az országrészek szociális (és véletlenül sem „kulturális”, a szónak stigmatizáló értelmében pláne nem) helyzetének, fejlettségének „köszönhetően” szélesedett, és bár erre nem a Gregor Gysi által propagált Kelet-Németország minisztériuma lenne a megoldás, mégis úgy tűnik, a leendő kormányzóknak külön jóléti államot kell „rászabniuk” keletre, ha blokkolni kívánják az AfD-t.
Az SPD magához képest mindent megpróbált. Már ami a programja baloldaliságát, terjedelmét (116 oldal), balos szakpolitikai súlypontjait (nyugdíj, egészségügy, adók, családpolitika) illeti. Egy ideig volt potenciális kancellárja is, de Martin Schulz kampányhibái miatt ebből csak a potenciális kancellárjelöltség maradt. Problémái nagyban a Die Linkéihez hasonlítanak. De nem felejthető el az sem, hogy egy néppárt centrista szavazók nélkül nem tud választást nyerni. Hogy mit jelent a neoliberalizmus permanens válsága közepette politikai értelemben a centrumszavazó, annak beazonosítását vélhetően el fogják végezni az SPD-közeli és egyéb baloldali think tankek. Az AfD sikeréhez ugyanis a neoliberális modell éppúgy hozzájárult, mint az annak következményeire adott nacionalista válaszok „életszerűvé tétele”.
Németországról nem lehet azt mondani, hogy az orbáni értelemben vett „lázadás évének” minősülne 2017. Az azonban jól látszik, hogy az ottani véleményvezéreknek, kommentátoroknak és politikusoknak kevésbé Orbán Viktor és a magyarok EU-politikája felől kell felmutatni politikai álláspontjukat. Annak ellenére, hogy a pró- és a kontra-Európa fontos témája volt a kampánynak, a német kontextus a nap végére is német maradt. Németország nem esett el, csak a politika tért vissza oda is.
