Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja, hogy nemsokára Oroszország osztja majd a lapokat a Közel-Keleten, bizonyára sokan megmosolyogják. Moszkva a tizenkilencre lapot húzva sietett szövetségese, Basár al-Aszad segítségére, s fordította meg mára a háború menetét. Nemcsak a szíriai elnököt mentette meg, hanem megerősítette saját nemzetközi pozícióit is. Sőt tovább mennék, átírta a globális játékszabályokat. Oroszország valódi súlyát tekintve ez óriási teljesítmény, és ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen állapotban volt az ország a Szovjetunió felbomlása után, akkor értékelhetjük igazán Vlagyimir Putyin huszárvágásának jelentőségét.
Oroszország még 15-20 éve is a birodalom felbomlása által ejtett sebeit nyalogatta, és a gazdasági összeomlás, a kaukázusi háborúk, a szétesés szélén tántorogva igyekezett kétségbeesetten integrálódni a nyugati liberális világrendbe. Nem maradt más, csak az atomfegyvere. Ezért aztán sokan mosolyogva úgy jellemezték: Felső-Volta, rakétákkal. Az országnak nem volt a nemzeti érdekeket megvédeni képes hadserege. A 90-es években a tét a túlélés volt. Oroszország nemzetközi helyzetét jól mutatta a jugoszláv válság, amelyben kiütközött mind politikai, mind pedig technológiai gyengesége. Közben Moszkvát a Nyugat nagylelkűen befogadta a liberális világrend legfontosabb intézményeibe. Tagja lett a G8-nak, és az Európai Unió is stratégiai partnerként kezelte. Csakhogy ez a partnerség távolról sem volt egyenrangú. És a magára találó Oroszország egyre nehezebben fogadta el ezt az alárendeltséget. Jelezte ezt Putyin 2007-es müncheni beszéde, még inkább a grúziai válság, amikor Moszkva megmutatta, hogy tovább nem lehet vele packázni. Aztán jött Ukrajna, ahol Oroszország megfosztotta az Egyesült Államokat a nemzetközi jog megsértésének monopóliumától, majd Szíria, amely nemcsak visszaemelte a nagyhatalmak sorába, de felgyorsította a hidegháború utáni berendezkedés felülvizsgálatát is.
Fogcsikorgatva, de megtörtént Oroszországnak mint világhatalomnak a rehabilitálása, amivel együtt jár a szembenállás erősödése. De hozadéka ennek az is, hogy immár egymásnak adja a kilincset Moszkvában a Kreml közbenjárását remélve az egyiptomi, a török elnök, az izraeli kormányfő vagy a jordán király. Legutóbb pedig az Oroszország ellenségei közé sorolt Szaúd-Arábia uralkodója. Rijád milliárdokat kész áldozni azért, hogy Moszkva ne engedje túlerősödni Szíriában regionális vetélytársát, Iránt. Mindez az orosz katonai és diplomáciai sikerek egyértelmű elismerése.
De hogyan sikerült a Kremlnek a háttérbe szorítania a nála a gazdasági és a katonai erőt tekintve is jóval jelentősebb Egyesült Államokat? A volt szíriai nagykövet, Alekszandr Zotov ezt egy sporthasonlattal illusztrálta, rámutatva, hogy a szorítóban két ökölvívó között nemcsak az izmok tömege, hanem a technikai tudás is döntő. És az orosz sikerek, ahogy az amerikai kudarc is ezzel, a politikát, a diplomáciát jellemző technikai tudás meglétével, illetve hiányával magyarázhatók. Moszkva mindenekelőtt jól megérezte az Iszlám Állam kritikus megerősödésével felvillanó pillanatot, amikor a legkisebb kockázattal és a leghatékonyabban léphet föl. Putyin nem ijedt meg a légierő bevetésétől, s bátran felvállalta a várható kritikákat is. Eközben térségbeli szövetségesei, sőt ellenlábasai szemében is igazolta kiszámíthatóságát és megbízhatóságát. Mindezt felerősítette, hogy Washington a vegyi fegyver bevetésével zajlott provokáció után sem teljesítette partnerei előtt vállalt kötelezettségét. De cserben hagyta Szaúd-Arábiát és Izraelt is, amikor atomalkut kötött Iránnal. Moszkva stratégiai megközelítését erősítette az is, hogy Amerika hol a mérsékelt ellenzéket, hol a terroristákat támogatta. Emellett a Kreml kitűnt pragmatizmusával, hiszen a régió minden hatalmával, így Izraellel, Törökországgal és most Szaúd-Arábiával is kész volt tárgyalni, ha az tiszteletben tartja az orosz érdekeket.
A konfliktust a holtpontról kimozdító katonai fellépésével Oroszország megkerülhetetlenné vált a Közel-Keleten, ám ez nemcsak lehetőségek sorát nyitja meg előtte, de további felelősséget is rak a vállára. Egyre több érdeket figyelembe véve kell kialakítani valamiféle erőegyensúlyt nemcsak a régió stabilitásának fenntartása, hanem saját szerepének megtartása miatt is. S hogy ez mennyire nem egyszerű, azt mutatják a legújabb fejlemények, Trump fenyegetése az iráni atomalku felmondásával, vagy a kurd–iraki feszültség növekedése és a török katonai aktivitás megnövekedése. Az egyensúly megtartása egyszerre taktikai és stratégiai feladat, amelynek sikere fontos lépés lehet a világrend átalakulásában is. S hogy ezt a Kreml is így gondolja, azt jelzi a Valdaj-klub ma Szocsiban kezdődő éves fórumának fő témája is. A valdajosok arról beszélgetnek, születik-e a konfliktusokból új rend, bírhat-e a világban jelenleg zajló rombolás teremtő erővel?
