Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja, hogy nemsokára Oroszország osztja majd a lapokat a Közel-Keleten, bizonyára sokan megmosolyogják. Moszkva a tizenkilencre lapot húzva sietett szövetségese, Basár al-Aszad segítségére, s fordította meg mára a háború menetét. Nemcsak a szíriai elnököt mentette meg, hanem megerősítette saját nemzetközi pozícióit is. Sőt tovább mennék, átírta a globális játékszabályokat. Oroszország valódi súlyát tekintve ez óriási teljesítmény, és ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen állapotban volt az ország a Szovjetunió felbomlása után, akkor értékelhetjük igazán Vlagyimir Putyin huszárvágásának jelentőségét.
Oroszország még 15-20 éve is a birodalom felbomlása által ejtett sebeit nyalogatta, és a gazdasági összeomlás, a kaukázusi háborúk, a szétesés szélén tántorogva igyekezett kétségbeesetten integrálódni a nyugati liberális világrendbe. Nem maradt más, csak az atomfegyvere. Ezért aztán sokan mosolyogva úgy jellemezték: Felső-Volta, rakétákkal. Az országnak nem volt a nemzeti érdekeket megvédeni képes hadserege. A 90-es években a tét a túlélés volt. Oroszország nemzetközi helyzetét jól mutatta a jugoszláv válság, amelyben kiütközött mind politikai, mind pedig technológiai gyengesége. Közben Moszkvát a Nyugat nagylelkűen befogadta a liberális világrend legfontosabb intézményeibe. Tagja lett a G8-nak, és az Európai Unió is stratégiai partnerként kezelte. Csakhogy ez a partnerség távolról sem volt egyenrangú. És a magára találó Oroszország egyre nehezebben fogadta el ezt az alárendeltséget. Jelezte ezt Putyin 2007-es müncheni beszéde, még inkább a grúziai válság, amikor Moszkva megmutatta, hogy tovább nem lehet vele packázni. Aztán jött Ukrajna, ahol Oroszország megfosztotta az Egyesült Államokat a nemzetközi jog megsértésének monopóliumától, majd Szíria, amely nemcsak visszaemelte a nagyhatalmak sorába, de felgyorsította a hidegháború utáni berendezkedés felülvizsgálatát is.
Fogcsikorgatva, de megtörtént Oroszországnak mint világhatalomnak a rehabilitálása, amivel együtt jár a szembenállás erősödése. De hozadéka ennek az is, hogy immár egymásnak adja a kilincset Moszkvában a Kreml közbenjárását remélve az egyiptomi, a török elnök, az izraeli kormányfő vagy a jordán király. Legutóbb pedig az Oroszország ellenségei közé sorolt Szaúd-Arábia uralkodója. Rijád milliárdokat kész áldozni azért, hogy Moszkva ne engedje túlerősödni Szíriában regionális vetélytársát, Iránt. Mindez az orosz katonai és diplomáciai sikerek egyértelmű elismerése.
