Arany János portréjához

Eredetiben olvasni őt: kárpótlás Istentől a magyarságra mért szenvedésekért.

Százharmincöt éve hunyt el a 200 esztendeje született Arany János. Eredetiben olvasni őt: kárpótlás Istentől a magyarságra mért szenvedésekért. A bicentenárium alkalom néhány mindig is elkerült kérdés újratárgyalására.

Büszke református hajdútelepülésen, korabeli írásmóddal Nagy-Szalontán látta meg a napvilágot. Idős szüleinek tizedik gyermeke volt, de csak legidősebb testvére és ő maradtak életben. Nővére szintén kismama volt éppen, és az újszülött Jánoskát 45 éves édesanyja helyett szoptatta is. Az édesapjától hajdúszabadságára büszke nemzettudatot és puritán református lelkiséget tanult. Ebben gyökerezett művészi és emberi karaktere: a rejtőzködés. Szerény anyagi lehetőségekkel ment Debrecenbe, a kálvinista nagyiskolába, amelyet 19 évesen a vándorszínészetért hagyott ott. Hamar rádöbbent azonban, hogy a bohémélet nem neki való, és egy ízetlen, rövid szerelem is arra indította, fejezze be a kóborlást. Hazament Szalontára, ahol rövidesen megismerkedett a sors kemény kezével. Édesanyja meghalt, apja megvakult. Ő maga a város iskolájában lett segédtanító, aztán írnok, 1840-től aljegyző. Közben rendületlenül olvasott, képezte magát. Megnősült, felesége, Ercsey Julianna egy ügyvéd árvája volt. Életművéből feltűnően hiányzik a szerelmes líra.

A bicentenárium alkalom a sablonos Arany-kép árnyalására. Kezdjük Szendrey Júliával! Petőfi felesége Arany Jánosnak egyáltalán nem volt rokonszenves. 1849-ben hosszabb időt töltött a Petőfi család a csecsemő Zoltánnal Nagyszalontán, és Aranynak volt ideje megismerni Petőfinét. Semmit sem tudott benne szeretni. Amikor 1850 nyarán Szendrey Júlia férjhez ment Horváth Árpád jogászprofesszorhoz, Arany megírta A honvéd özvegye című versét, amelyben a sírból visszatérő Petőfit szólaltatja meg.

Közkézen forgó „adat” szerint a „forradalmár” Arany János 1848-ban a Nép Barátja című kormánylap szerkesztője volt, továbbá nemzetőrnek állt, aztán 1849-ben elhagyta szalontai jegyzői állását, és a Szemere-kormány belügyminisztériumában vállalt fogalmazói állást. Valójában a Nép Barátját sosem szerkesztette, nemzetőrsége afféle rövid nyári táborozás volt, a Szemere-kormány belügyminisztériuma pedig csupán névleg létezett, ugyanis 71 napnyi fennállása főképpen költözködésekből állt, a hadügyön és a pénzügyön kívül semmi sem működött.

Kínosan kerüli a tudomány és a közoktatás Arany János véleményét Kossuth Lajosról. Pedig ez a vélemény jól ismerhető. A nagyidai cigányok című keserű-szatirikus eposzban Arany a személyiségét jellemző következetességgel örökítette meg Kossuth és követői dilettáns, felelőtlen, alkalmatlan politikáját. A Csóri vajda álmában látott kincs és a táborában uralkodó általános rendetlenség – tetőzve a nagyképű ostobasággal – a nagyidai cigányok vereségéhez vezet. Csóri a káosz legfőbb okozója, aki így kesereg: „Száz ébrenlételnél többet ér egy álom!” – majd ügyes trükkel csak ő ússza meg a büntetést. Arany életművéből ismertek a szabadságharc mártírjainak emléket állító versek, de mély hallgatás övezi a tényt, hogy 33 év alatt (annyival élte túl 1849-et) soha le nem írta Kossuth nevét.

Életútjának olyan pontján történt meg a kiegyezés a király és a nemzet között, amikor Arany már és még nem mondhatott nemet arra, hogy epizodistának fölrángassák a közélet színpadára. Jókai Mórral és Liszt Ferenccel a kor legnagyobb magyar művészeinek számítottak. Jókai országgyűlési képviselő volt, a kiegyezés és a nemzeti szabadelvűség nagy propagálója, Liszt Ferenc szintén – gondoljunk csak a Koronázási misére! Arany, aki nemcsak Kossuthtól irtózott, hanem mindenféle hatalomtól és nyilvánosságtól, Eötvös József határozott fellépésére engedett, és elfogadta a Szent István-rendet a frissen megkoronázott magyar királytól.

Esztétikai következetessége vezetett oda, hogy az irodalmi életben egyre népszerűtlenebb lett. Az 1860-as években alapított mindkét folyóirata két évet bírt ki, ugyanis a silányságot rosszul tűrte, ezért a másodosztályú tehetségek egyre jobban utálták. Krónikus betegsége, leányának halála, irodalmi teljesítményének meg nem értése egyre magányosabbá tették. Kifogástalan hivatalnoki, illetve tanári munkát végzett egész életében, de a mindennapi kötelességek elvonták erejét az igazi nagy alkotásoktól. Aligha van nagyobb irodalmi veszteségünk, mint hogy Arany Jánost évtizedekig marhapasszusok írására, ülések szervezésére, az akadémia ügyes-bajos napi gondjainak intézésére kényszerítette a napi megélhetés.

A szerző esszéista