Az utóbbi hetekben egyre nagyobb figyelemmel kíséri a közvélemény az euróbevezetés körül kialakult vitákat. Ez érthető, mert történelmi léptékekben is életbe vágó gazdaságpolitikai kérdésről van szó. A mostani érdeklődést az váltotta ki, hogy Emmanuel Macron francia elnök új integrációs szándékról beszél egy „mag-Európát” előrevetítve. A német parlamenti választások után hamarosan elkezdődnek az unió két legbefolyásosabb tagja között a tárgyalások arról, milyen közös, uniót mélyítő javaslattal álljanak elő. Az eddigi megnyilatkozások, főleg Juncker európai bizottsági elnök múlt heti strasbourgi évértékelő beszéde alapján arra számíthatunk, hogy az eurótagságnak számos további előnye lesz. Az itthon kibontakozott vitában sok tekintélyes közgazdász és politikus, közéleti ember mutatott rá – többek között a Magyar Nemzetben, a Világgazdaságban és az ÉS-ben –, hogy az euroövezetből való kimaradás hazánk marginalizálódósával fenyeget. Keresztény Zoltán, az újonnan alakult Polgári Világ Pártja elnöke pedig népszavazási kezdeményezést nyújtott be azért, hogy az Országgyűlés kötelezze a kormányt az európai árfolyam-mechanizmusba, az euró csatlakozási előszobájába való belépésre. Ezt a kezdeményezést 12 tekintélyes közszereplő támogatta, köztük én is.
Jelenleg nem tudhatjuk, a kormányzat hogyan viszonyul az euróhoz, Orbán Viktor régóta nem nyilatkozott erről. A vitában eddig megszólaló szakemberek és politikusok a csatlakozás politikai előnyeit domborították ki, illetve azt, hogy a kimaradás Magyarország fejlődését akadályozná. Ezzel magam is egyetértek: az eurótagság a mag-Európához tartozás legfontosabb eleme. A magyarság számára az európai főáramba kerülésnek az előnyei mind gazdasági, mind társadalmi értelemben meghatározók. Ez felzárkózásunk legfontosabb kritériuma. Megfordítva: az euróövezetből való kimaradás perifériára szorulást, elszegényedést jelentene. Szögezzük le mindenekelőtt: az nem érv, hogy nem minden gazdag európai ország tagja az euróövezetnek. Svédország nem szorul rá az EU pénzügyi támogatására (lévén tekintélyes nettó befizető). Ráadásul nem függenek sem az EU-tól, sem az euróövezettől. Magyarországra ebből a kettőből egyik állítás sem igaz. Országunk fejlődése döntő mértékben függ az EU modernizációs befolyásától és sokoldalú pénzügyi támogatásától is.
Van azonban két, megválaszolásra váró kérdés. Az egyik az, hogy mennyire relevánsak azok az eurózóna szabályrendszerét és szerkezetét érintő közgazdasági fenntartások, amelynek alapján egyes közgazdászok a belépés ellen vagy hosszú távú elnapolása mellett foglalnak állást. A másik az, hogy mennyire érett ma Magyarország a belépésre. Dobozi István a Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikkében ezekre az aggályokra helyezte a hangsúlyt. Ezzel az Atlanti-óceán túlsó oldaláról érkező megközelítéssel két alapvető probléma van. Az egyik, hogy már túl vagyunk azon a kérdésen, hogy bevezessék-e az eurót, vagy sem. Bevezették, méghozzá 14 tagország részvételével, és ma már 19 ország használja. Ahogy Magas István itteni válaszcikkében helyesen emlékeztet rá, az euró a világ második tartalék valutája, és a tagországok lakosai körében népszerű. A 2008 után kibontakozó válságok ellenére az euró alapvetően sikeres valutának tekinthető, ha vannak is szerkezeti gyengéi. Tény, hogy a belépés kritériumait kezdetben megválaszthatták volna bölcsebben is. Ez a hiba hozzájárult a későbbi válságokhoz. Surányi György például a kezdetektől hangsúlyozta a költségvetési mellett a folyó fizetési mérleg egyensúlyának fontosságát. Erre korábban euróberkekben méltatlanul kevés figyelem összpontosult. Az is kétségtelen, hogy az eredeti maastrichti kritériumok érzéketlenek voltak a volt szocialista országok fejlődési törvényszerűségei iránt. Továbbá a benn lévő országok gazdasági teljesítményét sem megfelelően vizsgálták, így nem tudták időben észlelni a gazdasági problémákat. Mindezek ellenére a mérleg kedvező, ezért is igyekeznek egyre többen az eurózónába.
Még fontosabb azonban a kritikusok által gyakran teljesen figyelmen kívül hagyott új elem. Az Európai Unió és az Európai Központi Bank a válság tanulságait levonva jelentősen módosította mind a belépési kritériumokat, mind a benn lévő tagországokkal szembeni egyensúlyi elvárásokat és azok vizsgálatát. Ezt hangsúlyozza Török Zoltán is a Világgazdaságban közzétett elemzésében. Mint minden nagy rendszer, az euróé is megtorpanásokkal, majd a megtapasztalt hiányosságok kiküszöbölésével fejlődik. A dollár fokozatos térhódítása, általános nemzeti fizetőeszközzé válása is rögös utat követett. Mára az EKB és az Európai Bizottság tisztában van a kezdeti konstrukciós hibákkal, és igyekeznek időben kezelni a bankrendszer, valamint a költségvetési és fizetési mérleg feszültségeit. Nem indokolt tehát e tanulási folyamat eredményeinek a figyelmen kívül hagyása. Az is egyértelmű, hogy a rendszer továbbfejlesztéséhez csak belülről lehet hozzájárulni. Összességében tehát nincs gyakorlati haszna azon lovagolni, hogy az euróövezet nem követi az optimális valutaövezet elméleti előírásait. Ez mindig is olyan folyamat volt, amelyikben politikai és gazdasági megfontolások karöltve és új utakat törve izzadták ki a megoldásokat. Az Európai Unió integrációja nem egy előre, elvont módon kiagyalt sémát követ, hanem gyakorlati és politikai kihívásokra adott válaszok sorozatában formálódik.
Az egyik legértékesebb szakmai hozzájárulás az euróval kapcsolatos vitákhoz Obláth Gáboré. Főleg a 2012-ben Neményi Judit szerzőtársával írt tanulmányáról érdemes szót ejteni. Obláth és Neményi alapos elemzéséből kiderül, hogy azok a kritériumok, amelyek az európai árfolyam-mechanizmusba, majd az eurózónába való belépéshez kellenek, a magyar gazdaságfejlődés hosszú távú érdekei – euró nélkül is. Obláth és Neményi az elmúlt egy évtized válságain okulva azonban azt is hangsúlyozza, hogy a sikeres eurótagsághoz a belépési kritériumokon túl további lépésekre van szükség. Ezen az alapon aztán Obláth arra int, hogy a magyar gazdaságpolitika nem elég érett a csatlakozás és az eurón belüli élet sikeres levezényléséhez. Ő helyesen – az euró kritikusaival ellentétben – nem a GDP-ben mért fejlettségi különbségre helyezi a hangsúlyt, hanem a termelékenység alakulására. Dobozi lényegében az Obláth által említett hibába esik, amikor a termelékenységbeli különbségek veszélyéről beszél. Valójában az a fontos, hogy a bérnövekedés ne haladja meg a termelékenység növekedését. A bekerülés után a fejletlenebb országban az esetleges magasabb inflációs rátát kárpótolja a termelékenység növekedési többlete. Erre józan gazdaságpolitika esetén minden esély megvan. Az Európai Unió nyújtotta szabad tőkeáramlás valószínűsíti ezt, ha a bérek nem szaladnak úgy el, mint a válság előtt a dél-európai országokban.
Bőségesen van példa régiónkban arra, hogy alacsonyabb fejlettségű országok sikeresen működnek az eurózónán belül. Nem csak Szlovákia példa erre – amelynek növekedéséről Dobozi helytelenül azt állítja, hogy sikerei egy részét „konkrét bizonyítékok nélkül” tulajdonítják az eurónak. Még eklatánsabb példa a három balti ország. Úgy válhattak a Magyarországnál sokkal szegényebb szovjet tagköztársaságból a mi nemzeti jövedelmünket jelentősen túlszárnyaló országokká, hogy immár negyedszázada az úgynevezett valutatábla részesei. Az először a német márkához, majd az euróhoz igazodó valutatábla az eurónál is szigorúbb szabályokat jelentett. A baltiak lényegében feladták a költségvetési hiány és a saját monetáris politika lehetőségét, így a magyarnál lényegesen gyorsabban nőttek a 90-es évek eleje óta. De az unió legszegényebb tagjának, Bulgáriának az 1997-ben, a hiperinflációra való reakcióként bevezetett hasonló makrogazdasági rezsimje is immár két évtizedes sikertörténet.
Az euró bevezetését kitolni szándékozó új MNB-s kritériumrendszer azt mondja ki, hogy a magyar gazdaság fejlettségi szintje érje el az unió 90 százalékát. Ez az elvárás közgazdasági érveléssel egyáltalán nincs alátámasztva. A tapasztalat sem igazolja ezt az önkényesen megválasztott kritériumot. (Az MNB által megjelölt többi kritérium még ennél is megalapozatlanabb.) Ezzel szemben fontos az, hogy a gazdasági rendszer biztosítsa nemcsak az unió átlagánál gyorsabb trendfejlődést (a reálkonvergenciát), hanem azt is, hogy ne engedje a gazdaság termelékenységnövekedésénél nagyobb bérnövekedést. Legalább ennyire fontos, hogy ne kerüljünk az eurózónába túlzottan magas forintárfolyammal, illetve hogy a bankfelügyelet meg tudja akadályozni a bankrendszeri hitelbuborékok kialakulását. Ez azért fontos, mert a buborék szétpukkanásakor jelentős gazdasági és társadalmi veszteségek, illetve a folyó fizetési mérleg gyors romlása következne be. Ami engem optimizmussal tölt el, az a következő: mind az Európai Bizottság, mind az Európai Központi Bank a válság tapasztalatai birtokában megerősítette azt a kritérium- és monitoringrendszert, amellyel figyelik az euróövezetbe belépni szándékozó, illetve az ott lévő országok nemzetgazdasági, illetve gazdaságpolitikai teljesítményét.
A magyar gazdaságpolitika teljesítménye az elmúlt években messze nem volt optimális: a magánnyugdíjpénztárak térdre kényszerítése és a külföldi tőke egy részének populista érvekkel történő megvámolása igazából csak időben tolta ki a gazdaságpolitikai problémákat, gyermekeink jövőbeni esélyeit szűkítve. Most is, részben választási megfontolásból, épp szembemegyünk egy sikeres euróbevezetés követelményeivel: a termelékenység növekedését messze meghaladó bérkiáramlás és a bankrendszer minőségének gyengítése miatt. Az is igaz, hogy az európai árfolyamrendszerhez való csatlakozás formális feltételeit sem a magyar gazdaságpolitika csúcsteljesítménye okán teljesítjük, hanem részben a korábbi évek jelentős reáljövedelem-csökkenése miatt, részben a jelenlegi időszak kedvező nemzetközi tőkepiaci fejleményei okán. Mégis – ahogy Balázs Péter rámutat az ÉS hasábjain – az európai fejlődés fókuszába egyre inkább az eurózóna kerül, és most módunk van a csatlakozási folyamatot elkezdeni. A fentiek miatt sokkal több érv szól amellett, hogy a magyar társadalom kikényszerítse ezt a döntést a politikából. Ahogy Mellár Tamás fogalmaz, ha kimaradunk, egyben le is maradunk. A választás 2017–18-ban az orosz orientáció miatti izolálódással járó elszegényedés és az európai maghoz való tartozás jelentette prosperitás között van. Azt a fordulatot kell megtennünk, ami visszaröpíti az országot az európai fejlődés élvonalába. Ez elsősorban a gazdaságpolitika minőségétől függ. Észtország és Szlovákia sokkal lejjebbről indult, és azért kerültek a fejlődés élvonalába, mert gazdaságpolitikájuk minősége ezt lehetővé tette. Ily módon mélyen integrálódtak az eurózónába.
Magyarország a 2000-es évtized kezdetétől leszakad: előbb makrogazdasági felelőtlenség, majd a tízes években a populista szólamokkal elfedett gazdasági kulcspozíciók elfoglalása miatt. Ma még az elmaradás akkora mértékű, hogy viszonylag hamar ellensúlyozhatná a hibákat korrigáló és az erőteljes integráció útját megcélzó gazdaságpolitika. Ennek a fordulatnak a központjába az euróhoz való csatlakozás nagy nemzeti célját kell állítani, hogy az Európai Uniótól megkapjuk ehhez a pénzügyi, és a még ennél is fontosabb: szakmai támaszt.
A szerző közgazdász
