Centrális pillanataink

Az új idea is csak olyan közönséges politikai termék volt, mint a polgári Magyarország.

Miután Botka László miniszterelnök-jelölt úgy döntött, bedobja a törülközőt, sokan elkezdték temetni a szocialistákat. A következő hat hónapban ugyanis ha a történelem nem is, de a „demokratikus ellenzék” politikai értelemben vett közelmúltja meg fog ismétlődni. Három olyan epizód elevenedik meg ebből az időszakból, amelyekre a balliberális ellenzék szereplői saját bevallásuk szerint is csak különböző gyomorkeserűk legurításával tudnak emlékezni. Botka kiszállója mindjárt megidézi Falus Ferenc rövid életű főpolgármester-jelöltségét, ami éppúgy nem volt sikertörténet, ahogy a Gyurcsány Ferenccel és Fodor Gáborral súlyosbított összefogás 2014-es megszervezése, valamint a 2009-es kormányfőjelölti casting sem. Utóbbi kettő újrajátszása még a baloldal előtt áll, de elnézve soraikat aligha valószínű, hogy népszerűségük növekedésével fognak kijönni ezekből a sztorikból.

Mindez szemlátomást nemcsak a balliberális törpepártok főhadiszállásain, hanem a Fidesz agytrösztjeinél is igazán nagy fejtörést okoz. Veszélybe került ugyanis a kötcsei modell, amelyet még első kétharmados győzelme előtt, 2009-ben vázolt fel nagy ívű beszédében Orbán Viktor. Ennek lényege – és így kerül ide az MSZP –, hogy létrejön a politikában a centrális erőtér, amely mellett csak megosztva tud működni a radikális jobboldalra és a balliberális alakulatokra szabdalt ellenzék. Úgyhogy Botkáék korán jött kudarcától aligha független, hogy az Állami Számvevőszéket és az ügyészséget hirtelen nagyon elkezdte érdekelni, honnan van pénze az azóta megvalósult centrális erőtér ellenében éppen középre tartó Jobbiknak. Az is egy terv, hogy egyszerűbb lenne Vonáék népszerűségét is levinni a szocialisták szintjére, mint megemelni az utódpártot – bár kétségtelen, hogy emerre is vannak próbálkozások.

Az, hogy Orbán kötcsei beszéde és a centrális erőtér kapcsán közönséges hatalomtechnikai manőverek vetődnek fel, minimum pikáns. Bár ha jobban meggondoljuk, inkább kiábrándító. A miniszterelnök ugyanis azért érvelt a centrális erőtér mellett, mert így a kormány könnyebben, hatékonyabban megoldja a nemzeti ügyeket. Egészen pontosan így fogalmazott: „Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”

A nagy kormányzó párt tényleg létrejött. Méretesebbre is duzzadt annál, mint amit egy ekkora ország elbír. Állandó viták sincsenek, hogy is lennének, hiszen össze kell fognia mindenkinek, mivel folyamatosan háborúban állunk. Mondja is Orbán Viktor mindig, hogy ő aztán érzi a puskaport. Úgyhogy az igazi „nemzeti ügy” a haza ellenségeinek leküzdése lett. Ott van a görbe uborkáját bunkósbotként lóbáló Brüsszel, a gonosz földi helytartója, Soros György – avagy nem is helytartó ő már, hanem maga a sátán – és persze a Röszkénél feltartóztatott migránsok, akik alig várják, hogy a 2018-as választáson nyerjen a baloldal, hogy újra eláraszthassák a köztereinket. Másra sem vágynak, a Baross tér frissen felújított kövezetén szeretnének aludni megint.

Voltak itt még a hon elestére epekedők között lézengő offshore-ritterek, karvalytőke által felbujtott bankárok, különadó miatt bosszúszomjas multik, na meg a rettenthetetlen rezsidémon is, ugye. Jó, hát valakikkel megegyeztünk, másnak diplomata-útlevelet adtunk, stratégiai partnerré fogadtuk.

Komolyra fordítva a szót: az elmúlt majdnem nyolc évben a Fidesz és a kormány számos nemzeti ügyet találhatott volna és oldhatott volna meg. Kétszer egymás után sikerült kétharmadot szerezniük, amit fülkeforradalomnak és a rendszerváltás befejezésének is neveztek. Nagy szavak, de az igazán nagy feladatoknak neki sem veselkedtek. A nemzeti ügyek kormánya lassan egy évtizede tétlenül nézi, hogy szocialista – vagy legalábbis posztkommunista – állapotok uralkodnak a közélet fontos területein: nyugdíjrendszer, tömegközlekedés, cigányintegráció, oktatás, egészségügy, mezőgazdaság – és a sor folytatható lenne, de valójában teljesen felesleges. Szomorú, de be kell látnunk, hogy a kisiklott rendszerváltást helyreállító centrális erőtér ideája ugyanúgy csak a pillanat uralására szolgáló, közönséges politikai termék volt, mint a polgári Magyarország eszménye. A miniszterelnöki prognózisból még több mint tíz esztendő hátravan, és készüljünk fel rá, hogy ennek az évtizednek minden pillanatát uralni akarja a „nemzeti ügyek kormánya”. Erről nem lesz vita, Orbán Viktor is megmondta.