Gunyoros pillantást vetett a múlt a mára, amikor a kezembe akadt egy rég nem forgatott könyv. Mészöly Miklós három regényét jelentette meg 1993-ban a Századvég Kiadó a Soros Alapítvány támogatásával. A Századvég márka akkor is Fidesz-közelit jelentett, és mindkettő leggyakoribb jelzője a liberális volt. A (többek között) kormányzati agytrösztté vált Századvég és a pártcsaládot cserélt Fidesz sem ugyanaz ma, mint negyedszázada. Az állandóságot Soros György jelenti. (És persze Mészöly Miklós, de ez az írás nem az irodalomról szól.)
Újra és újra nekiszegeződik a közéletet önfeledt sorosozásba fullasztani igyekvő Fidesznek a kérdés, hogy vajon hogyan viszonyulnak a múltjukhoz, amely a mából tekintve kínosan szorosan összefonódott a magyar származású milliárdos nevével és tevékenységével. Konkrétan: Soros jelentős pénzügyi támogatásban részesítette a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján mind a pártot, mind annak számos mai vezetőjét, élen a miniszterelnökkel. A Fidesz mai retorikáját átvéve azt írhatnám, „a spekuláns zsoldoskosztján híztak”. Ha valaki reagál egyáltalán a múltat firtató felvetésre, rendre azt hangsúlyozza – mint legutóbb Németh Zsolt az ATV.hu-nak –, hogy Soros György a kommunista hatalom fellazításán dolgozott, amikor pénzelte az ellenzéki mozgalmakat, műhelyeket, most viszont a bevándorláspárti politika érdekében mozgósítja roppant vagyonát, befolyását. Ez részben igaz, csakhogy ezzel nem bontották ki az igazság minden részletét.
A milliárdos mecénás ahogyan most, úgy huszonöt-harminc éve is a globális, amerikai érdekekkel nagyfokú összhangot mutatva nyitogatta pénzeszsákját. Az amerikai hatalmi központokhoz fűződő kapcsolata révén információs előnyt élvezett a késő kádári hatalmi elit zömével szemben; nem egyszerűen a civil szféra, a formálódó ellenzék erősítésén dolgozott, arról is volt víziója, hogy milyen viszonyokat szeretne a kommunista rendszer bukása után Magyarországon. Bár nézetei gyakran módosulnak, s teóriáit folyamatosan igyekszik a körülményekhez igazítani, a lényeg nem változott: az úgynevezett nyitott társadalom, liberális világrend képviselője volt és maradt. A rendszerváltó Fidesz pedig az ő tervének volt az egyik hazai végrehajtója, a pénzember hálózatának fontos ágense.
Soros György akkori tevékenységét nem lehet egyetlen mondattal megítélni. Amikor az állam visszaszorulóban volt, tőkeerős magánszféra pedig még nem létezett, alapítványa például a kulturális szférának nyújtott támogatásával, ösztöndíjaival nagy szolgálatot tett, értéket mentett és teremtett. Még ha volt is egy kör, amelyet ideológiai alapon előnyben részesített. A rendszerváltás, a demokratikus átalakulás egyik ösztönzője volt, de abban is nagy a felelőssége, ahogy félresiklott a folyamat.
A korrektség és a történelmi hűség kedvéért rögzítsük: a generációs alapon szerveződött Fidesz a korszak fontos, de nem főszereplője volt. Radikális, tabudöntő belépője, a kerekasztal-tárgyalásokon való érdemi szerepvállalása, majd az első szabad választás után kis parlamenti pártként vett részt a politikai életben. Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén emlékezetes, hatásos és bátor aktuálpolitikai beszédet mondott – miközben a többi szónok, aki átélte és megszenvedte a forradalmat és az elnyomatás évtizedeit, a megrendültség hatása alatt állt az emelvényen –, de a történelemhamisítás határát súrolja, aki a szovjet csapatok távozásának okai között ezt a fellépést is megemlíti. Rám ott, a Hősök terén inkább a beszédnek az a része gyakorolt hatást, amikor Orbán Viktor az állampárt és útitársai által erőltetett hamis megbékélési retorikával szembemenve éles különbséget tett elnyomó és elnyomott, elkövető és áldozat között. Ezért is tartozik a politikai paródia kategóriájába, amikor Gyurcsány Ferenc október 23-án szinte magát állítja be a ’89–’90-es Fidesz örökösének. A láthatóan hasonló ambícióval fellépő Momentum pedig arról feledkezik meg, hogy a fiatalság és az ádáz rendszerellenesség kompetencia, felkészültség híján kevés az üdvösséghez.
A rendszerváltáskor, illetve a kilencvenes évek első felében történtek alapvetően határozták meg az ország által azóta leírt pályát, a mozgásterünket. Sok tévedés után én is csak később láttam világosan, hogy mennyi kárt okozott a neoliberális politika, a túlhajszolt privatizáció vagy az elmaradt igazságtétel. A sorsdöntő pillanatban az akkori „Soros-terv” végrehajtójaként a trianoni megemlékezésről kirohanó Fidesz leginkább csak a káros folyamatokat erősítette, és ott támadta az MDF-et, ahol el akart térni ezektől. A politikai elbutulás jele lenne, ha a tényeket lazán kezelő, olykor paródiába hajló Soros-konzultáció idején erről megfeledkeznénk.
