Különös belegondolni: lassan felnő, öntudatra ébred egy korosztály, amely nem látott vérbeli politikai vitát. Olyat, amely egy választási küzdelem főszereplői között zajlik, amelynek az ország sorsát befolyásoló tétje van, s amelyet közösen elfogadott párbajkódex szerint vívnak. 2006-ban volt ilyen utoljára, és jelen állás szerint a jövő tavaszi választás előtt sem számíthatunk hasonlóra. Vona Gábor és Botka László vitája sem pótolta volna a fentebb körülírt szópárbajt. Ismert okból az utolsó pillanatban ezt a meccset is törölték.
Az azóta megtépázott balliberális tábor nyilván nosztalgiával gondol vissza 2006-ra, amikor a kampány finisében csapott össze Gyurcsány Ferenc kihívójával, Orbán Viktorral. Pedig nincs ok a büszkeségre: a kisvártatva karakteröngyilkosságot – a választási ígéretekkel ellentétes kormányzás, őszödi beszéddel súlyosbítva – elkövető volt miniszterelnök partnere és az ország arcába hazudva nyerte meg azt a vitát és azt a választást. Meglett a böjtje, nem kis részben azért, mert volt erős ellenzék és kormánytól független sajtó, hogy leleplezze a hazugságokat, napirenden tartsa a témát. Az a vita aztán magyarázattal szolgált a Fidesznek arra, hogy miért kerüli vezetője azóta a hasonló szituációkat.
Arra az ellenzéki kritikára, hogy a miniszterelnök úgymond gyáván menekül a szembesítés elől, rendre az a válasz, hogy a parlamentben időről időre megvív az ellenzéki szónokokkal. Csakhogy ez nem kegy, hanem kötelezettség, és semmiképpen sem váltja ki a pártok és jelöltek versengésére épülő demokráciákban szokásos, a kampányok csúcspontját jelentő televíziós vitát. A parlamentben Orbán Viktor Gyurcsány Ferenc módszerét követi, kihasználva a házszabály merev, a valódi vitát korlátozó, a brit gyakorlattól gyökeresen eltérő rendelkezéseit. Ezek kifejezetten kedveznek a mindenkori miniszterelnöknek, aki a napirend előtti viták során viszonválaszában már úgy triumfálhat, keménykedhet, gúnyolódhat ellenzéki riválisai kárára, hogy azoknak nincs lehetőségük helyben reagálni.
Praktikus megfontolásokból száműzte a klasszikus érvelő vitát a közéletből a Fidesz – szakpolitikai csörtére akad példa, de az szabályt erősítő kivétel –, feltehetőleg nem azért, mert Orbán Viktornak tartania kellene tőle. 2006 ősze, a gyurcsányi hatalom megroppanása óta a mai kormányerők mindenfajta kockázatot kerülnek. Praktikus érv e gyakorlat mellett, hogy az általam hiányolt vita megemeli a másik felet, ráadásul mostanában az sem egyértelmű, ki az ellenzék vezére. A 2010-es választás előtt pedig annyira vezetett a Fidesz, hogy egy ilyen vita vagy a programokról folytatott élénk diskurzus felesleges, kockázatokat hordozó gyakorlatnak látszott. Kihívni sem volt kit igazán, hiszen a regnáló miniszterelnök, Bajnai Gordon nem indult azon a választáson. Ő csak válságmenedzser volt. Miközben mindenki a legdurvább kampányra számít, valószínűleg ez lesz az eddigi legingerszegényebb is. Részben a valódi vita hiánya miatt. (Egyes fideszes önkormányzatok már a testületi ülések érdemi szakaszából is kizárnák a hatalom kritikáját, ami az 1990 előtti világba visszavezető megoldás, miként a kellemetlen plakátok jogalap nélküli letépése is.) Ám a fő ok a nyilvánosság szerkezetének radikális átalakítása, a közpénzmilliárdokból táplált állami propagandagépezet csúcsra járatása. Egyirányú, lebutított, valóságelemeket csak nyomokban tartalmazó üzenetek kataton szajkózása várható a választásig hátralévő fél évben is. A kampány színvonalát pedig a parlament őszi szezonját megnyitó ülésen maga a miniszterelnök „lőtte be”, amikor a Jobbik elnökének felszólalására a szemöldökcsipesz emlegetésével „válaszolt”.
Csak a kerítés, csak a migráció, csak Soros – egy kis sikerpropagandával, nyugdíjprémiummal, talán rezsicsökkentéssel nyakon öntve. Ez a várható politikai napirend, amelynek uralása érdekében mindent bevet a kormányoldal. Ezért takarították el a korrupciós tematikájú ellenzéki népszavazási kezdeményezést az útból. S ha a legkisebb esély mutatkozik arra, hogy a közbeszédet egy pozitív ellenzéki ötlet tematizálja, annak személyeskedéssel és szakmai hiteltelenítéssel próbálnak gátat vetni, nem szemtől szemben, nyílt, érvelő vitával. Eközben mindenfajta, a nyugati demokráciákban bevett, ellenzékben a Fidesz által is alkalmazott tiltakozási formát kriminalizál, megbélyegez, idegen érdeket szolgálónak titulál a hatalom.
A jelek szerint úgy választ Magyarország 2018-ban, hogy az egyoldalú kinyilatkoztatások, kölcsönös gyalázkodások dzsungelében semmilyen kapaszkodó nem segít a tájékozódásban. Megérkezünk a tények utáni világba, ahol nincs tere a hagyományos vitának. Kérdés, hiányzik-e valakinek.
