A politikai eutanázia elnyújtott útját választotta a tíz évvel ezelőtt megroppant, a 2010-es nagymosásban középpárttá összement, mára alaposan elbizonytalanodott Magyar Szocialista Párt. Az egyszerre túl sok, néha nehezen követhető frontot nyitó és azok mindegyikén baráti tűzben megsemmisített Botka László lelépése után a fő kérdés: sikerül-e megőriznie egzisztenciáját annak a jó két tucat szocialista funkcionáriusnak, akiknek elvileg Horn Gyula pártját kellett volna győzelemre vezetniük a 2010-es, a 2014-es és a 2018-as választásokon – és ma már látszik, hogy ez a cél lebeg a szemük előtt 2038-ra vonatkozóan is. Vajon meglesz-e 2018-ban ismét a tíz százalék körüli eredmény, mint 1990-ben, amikor ennyien voksoltak arra az MSZP-re, amely akkor nagyon ciki és a nyilvánosság előtt nehezen vállalható volt? S ha a tíz nem lesz meg, akkor meglesz-e az öt? Az MSZP vezetőinek most igazán fel kell kötniük a nadrágjukat, hogy rajtuk maradjon.
Csökkentek az ambíciók, ez kétségtelen. A szocialisták csendes apátiával fogadják, hogy bő évtizede – afféle szenvedő szerkezetben – csak történnek velük az események, és már régen nem alakítják őket. Máskülönben hogyan lehetséges, hogy nem lett igazi botrány és vizsgálat abból, miként adhatott engedélyt fél évvel a választások előtt a „kiváló fideszes kapcsolatokkal bíró” imázsú Molnár Zsolt az üstökösként felbukkanó Lattmann Tamásnak arra, hogy elmondja országnak-világnak: korábban ő volt a miniszterelnök-jelölt, és Botka László megjelenésével az MSZP vezetői átverték őt.
A puccs ráadásul olyan régi motorosok elvesztésébe is került, mint Ujhelyi István exalelnök, akit sokan az MSZP határozott ellenzéki politikát akaró miniplatformjának politikusai közé sorolnak. Erről kérdezte Kálmán Olga is Molnár Gyulát abban a második médiatörténeti interjúban (az első Rónai Egoné volt Lattmann Tamással), amelyben aziránt érdeklődött, hogy mégis ki és hogyan „hekkelte meg” pártja miniszterelnök-jelöltjét, és ez mennyire érdekli a párt elnökét. Milyen helyzet és mekkora politikai botrány kell ahhoz, hogy az ismert műsorvezető a beszélgetés logikájából egyenesen következtetve megkérdezhesse: „Mondja, elnök úr, nem véletlenül ön a Fidesz beépített embere?” Hogy juthatott az MSZP idáig?
Pedig a válasz logikus, és távolról sem csak egy esetleges Fidesz-háttértámogatásból következik. Botka László vereséget szenvedett, visszavonult, ma már az országos szocialista vezetők szemében érdektelen a személye. „A két Molnár” érdeke ezzel összeért, újra „egy malomban harangozhatnak”, ahogy a párt elnöke mondta. Mindketten a parlamentbe akarnak kerülni, az érdekek ugyanabba az irányba, az MSZP bejuttatása felé mutatnak. Ha ez megtörténik, akkor újabb négy évig lehet folytatni az elmúlt hét év politizálását.
Ráadásul azért sem érdemes Molnár Zsoltot támadni, mert amíg az MSZP szinte koldusbotra jutott, addig Molnár barátai körül látványosan jobbak az anyagi kilátások. Tanácsadója, Tarjányi Péter nem véletlenül alapíthatott hírportált, és próbált elemzőintézetet, rádiót és minden jót álmodni magának – vagy esetleg valaki másnak. Persze kérdés, hogy a Mediaworks esetében sikeresen bevált, Heinrich Pecina-féle, lassan ölő mérget a Fidesz a szocialisták egykori lapja után magára a szocialista pártra is kiterjeszti-e, de hogy megfordult a fejükben, arra elég sok jel mutat. Ugyanakkor ezzel a belső puccsal az MSZP azt is eldöntötte, hogy rábízza magát arra a pénzek fölött uralkodó csoportra, amelynek eddig egyetlen ismert kapcsolatrendszere van: a jelenlegi állampárt. Ha az MSZP 2018-ban bejut a parlamentbe, azt ennek a háttérnek köszönheti majd.
A végjáték drámai kezdete elindított egy másik folyamatot is. A Demokratikus Koalíció (DK) és az LMP joggal érezheti, hogy a szocialisták kiszálltak a versenyből, azaz mindkettő problémája meg van oldva a biztos parlamentbe kerülés tekintetében: ott lesznek, és kész. Ez pedig nem gyorsítja föl az esetleges „induljunk együtt megverni a Fideszt” tárgyalássorozatot, jobban megnyílt a terep a bátrabb és végsőkig kitartó egyéni stratégiákra. Valószínűsíthető, hogy a mozgásterét minden irányban ügyesen tágító LMP is felcsíp maga mellé néhány kisebb pártot, és a DK is ezt fogja tenni (beleértve az MSZP-t, valószínűleg). A kettő közül várhatóan a DK körüli tábor lesz az erősebb, így az LMP-t – ha egyéni körzeteket is akar nyerni, ami ebben a választási rendszerben nem érdektelen – ez további gondolkodásra serkentheti.
A mostani modell tehát négypárti parlamentet jósol, Fidesz, Jobbik, DK és LMP központokkal, az állampárt újabb győzelmével. Az egyetlen meglepetés ebben a helyzetben az volna esetleg, ha az LMP és a Jobbik együttműködésre lépne az Orbán-rendszer megdöntéséért. Mindez azért sem légből kapott ötlet, mert a Jobbik elnöke, aki jól helyezkedik pártja középre vitelével, egyre több fórumon mondja el, hogy „a XXI. század pártjai” között látja az együttműködés lehetőségét, azaz a Jobbikban és az LMP-ben. Milyen lesz az új ellenzék? Ez ma a 2018-as választás egyik legfontosabb kérdése. A helyzet lehetett volna más is. Gondolkodhatott volna az ellenzék Orbán Viktor legyőzésében, közösen kigondolt stratégiával. Ám mostanra eldőlni látszik, hogy a kétharmadnyi nem fideszes választópolgár nagyon közel került ahhoz, hogy szolgáltatásként megkapja magának újabb négy évre a Fideszt – akár kétharmaddal.
A szerző szociológus
