Robert Mugabe zimbabwei diktátor tündöklése és bukása tanulságos példa arra, hogyan lesz egy tehetséges emberből gyűlölt zsarnok. A későbbi szabadságharcos-politikus Dél-Rhodesiában született, egy olyan brit gyarmaton, amely a nevét is a terület meghódítójától kapta. Itt kis túlzással minden földi jó a lakosság öt százalékát kitevő fehér telepeseket illette. Dél-Rhodesiában tökéletesen végrehajtották azt, amit plasztikusan fejez ki egy afrikai szólásmondás. „Amikor megjöttek a fehérek, miénk volt a föld, az ő kezükben pedig ott volt a Biblia. Száz évvel később övék lett a föld, és nekünk jutott a Biblia.” Robertet is katolikusnak keresztelték, jezsuiták tanították, kiváló képességeinek köszönhette, hogy tanárnak készülhetett. A sors úgy hozta, hogy az egyik jezsuita tanára ír pap volt, aki az evangélium mellett az angolok elleni írországi szabadságharc eszméivel is megismertette a fiatal Mugabét. Amikor Marx és Engels tanai is eljutottak hozzá, a fiatal tanár önkéntelenül is elindult a forradalmárrá válás útján – bár kortársai szerint eleinte Elvis Presley zenéje még legalább annyira lelkesítette, mint a német klasszikusok olvasása. Barátai között feketék és fehérek is voltak, és a politikából kezdetben csak az elmélet érdekelte.
A hatvanas évek elején a legtöbb brit gyarmat függetlenséget kapott. Dél-Rhodesiában azonban a kiváló termőföld és a dél-afrikai apartheid rezsim közelsége miatt a fehér kisebbség minden eszközzel ellenezte a függetlenség megadását. A telepesek Londonnal is szembehelyezkedve építették ki egyre keményebb elnyomó rendszerüket, aminek hatására erősödött a feketék ellenállása. Mugabe néhány évig a már független Ghánában élt, ott kapcsolódott be a zimbabwei ellenállási mozgalomba. Ahogy hazatért, letartóztatták, és bár erőszakkal még nem vádolhatták, tizenkét évet töltött a rezsim börtönében. Fogsága alatt fizikailag és lelkileg is megkínozták, de ekkor is szoros kapcsolatot tartott egy fehér börtönlelkésszel. Itt érte a hír, hogy a fehér kormány egyoldalúan elszakadt Nagy-Britanniától, önálló állammá nyilvánítva Rhodesiát. A fehér telepesek a londoni kontrolltól megszabadulva még kegyetlenebbül elnyomták a fekete többséget, akik válaszul egyre több erőszakos akciót hajtottak végre ellenük.
Bár a rezsim a hidegháborús légkörben igyekezett a Nyugat „bástyájának” feltüntetni magát, évtizedekkel a gyarmatbirodalmak felbomlása után nem lehetett esélye. 1980-ban brit közvetítéssel Rhodesia – immár Zimbabwe néven – olyan független ország lett, ahol végre a fekete többség is polgári jogokat kapott. Az új ország miniszterelnökeként Robert Mugabe kezdetben nagylelkű gesztusokat tett egykori elnyomóinak, akik messze számarányuk fölött kerültek be a parlamentbe, sőt az első kormányba is.
Innentől kezdve azonban előbb lassan, majd gyorsuló ütemben minden szétrohadt. Mugabe egy idő után megunta a miniszterelnökséget, és elnökké választatta magát. Megkezdte az egypártrendszer kiépítését, igyekezett korlátozni a megmaradt ellenzék működését. Nagy összegekkel jutalmazta hozzá hű híveit, akik hivalkodó, újgazdag módon utánozták a fehérek egykori életstílusát. A feketék többsége egyre szegényebb lett, amire válaszul Mugabe elkezdte kisajátítani és hívei között szétosztani a fehér telepesek földjeit. Egy értelmes és átgondolt földreform jogos lett volna. De a politikai kampányként levezényelt „igazságtétel” során a pártalapon kinevezett új gazdák csak lerabolni tudták a földet. Erre kitört az éhínség, amiért a rezsim a Nyugatot vádolta, amely úgymond „ellensége” a zimbabwei nemzetnek. Egyre több fekete fordult szembe a rezsimmel, miközben Mugabe mind több ellenfelét vádolta meg „árulással”. Az utolsó választásokon már csak nyilvánvaló csalással tudta megőrizni kétharmados többségét a parlamentben, de ez sem akadályozta meg abban, hogy harminchét évnyi uralom után ismét bejelentkezzen a következő elnökválasztásra. A múlt heti puccs feltehetően ebben akadályozta meg.
Robert Mugabe nem gonosz diktátornak született. Szegénysorból feltörekvő, okos ifjú volt, aki egy igazságtalan rendszer elleni harcban vált vezetővé. A korlátlan teljhatalom rontotta meg, a talpnyalók szűk köre, amely egy idő után jobban elnyomta és kizsákmányolta a fekete többséget, mint hajdan a fehérek. Közben istenítették Mugabét, aki egyre jobban el is várta az istenítést, jól példázva a néhai Lord Acton bölcs mondását. „A hatalom korrumpál. Az abszolút hatalom abszolút korrumpál.”
A nyugati demokráciáknak is biztos vannak hibáik. De van egy óriási előnyük is. Idővel minden kormány és vezető békés úton leváltható bennük. Így nemcsak a társadalom menekül meg a diktátoroktól, de a tehetséges politikusok is attól, hogy gyűlölt diktátorrá torzuljanak.
