Descartes, a XVII. század híres francia matematikusa megfigyelte, hogy nagyon okos embereknek sokszor egymástól teljesen eltérő véleményük tud lenni ugyanarról a dologról, noha az eltérő vélekedések közül csak egyetlen lehet igaz. Eltökélte, hogy minden kézenfekvőnek tűnő vélekedésben kételkedni kezd. Kisvártatva saját gondolataiban, sőt, a létezésében is kételkedni kezdett, nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy csupán egy furfangos erő hiteti el vele, hogy a földön áll, és az ég van felette. Minden csak illúzió? Saját létezésére végül csak egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyítékot talált: magát a tényt, hogy éppen kételkedik: „kételkedem, tehát vagyok.” Ez a meglátása vált szállóigévé abban a formában, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”.
Okos emberek most az euró magyar bevezetésének időzítéséről vitáznak. Pukli István pártja szerint vagy az eurót választjuk, vagy a rubelt, az MSZP alelnöke, Ujhelyi István pedig azt állítja, hogy az euró a haladást jelképezi, a forint pedig azt az orbáni politikát, ami a perifériára szorulás kockázatával jár.
A jó és a rossz küzdelmét sugalló fekete-fehér képet igyekezett árnyalni e lap hasábjain Wiedemann Tamás, a gazdasági rovat munkatársa, majd Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza. Mindketten a termelékenységünk jelenlegi, relatíve alacsony szintje miatt féltik nemzetünket az eurótól. Ha itthon egy kalapácsot drágábban állítunk elő, mint a külföldiek, akkor importkalapácsot veszünk. Ez rontja a külkermérleget. A folyamatot forintleértékeléssel lassíthatjuk, mert így drágul az importkalapács. Dobozi szerint az EU-tagok egybenyitott piacain az egységes valuta az eleve erős országok termelőinek hasznára és a gyengébbek kárára dolgozik. A saját valuta megtartása – legalább a leértékelés lehetősége miatt – a gyengék védelmét szolgálhatja. Wiedemann a védelem hiánya és a teljes piaci nyitással járó egyenlőtlen erőviszonyok miatt szavazott nemmel az EU-tagságra 2004-ben. A liberalizáció az ex-KGST-országok gazdasági erejéhez képest túl korai volt, a régióban egész ágazatok váltak a külföldről jött, nehézsúlyú versenyzők martalékává. A közgazdasági Nobel-díjas Stiglitz a sikeresen felzárkózó ázsiai országok titkát abban ragadta meg 2002-ben írt könyvében, hogy ezek az államok nem hagyták magukat elsodorni az 1986-os washingtoni konszenzus divathullámával, nem engedtek a teljes liberalizáció követelőinek, csak fokozatosan nyitották meg piacaikat.
Oblath Gábor közgazdász (a Költségvetési Tanács volt elnöke) szintén az alacsony termelékenységünk miatt tart a gyors euróátvételtől. A kalapácstermelés és a nemzetgazdaság teljesítményének mérése azonban két külön dolog. Legalábbis erre hívta fel a figyelmet a „lusta görögök” szidalmazása kapcsán Mark Buchanan fizikus a Bloomberg hasábjain. A technológiailag intenzív autóiparban a munkaegységre jutó GDP-t jobban lehet növelni, mint például a kevés technológiát igénylő masszírozás vagy turizmus esetén. Noha Oblathék kimutatták, hogy a magyar bérek pont olyan szinten vannak, mint a termelékenységünk, Galgóczi Béla közgazdász meg éppen azt hozta ki az adatokból, hogy a külkereskedelemnek legjobban kitett szektorban, a feldolgozóiparban az egységnyi magyar munkaerőköltségre magasabb hozzáadott érték jut, mint a németeknél. Hiába nőttek gyorsabban a bérek egy eleve alacsony bérszintről induló régióban, mint a németeknél, sem a görög, sem a spanyol bérek nem érték utol a német órabért 2008-ra. Még mindig olcsóbban termeltek „kalapácsot”, mint a német, tehát a külkermérleg-hiányok kialakulásának okain még tipródnunk kell egy kicsit. De kell-e egyáltalán bajlódni egy unióban a tagországok mérleghiányával?
A volt NDK-ban 1990-től 2014-ig 1500 milliárd euróval több pénzt költöttek el, mint amennyit az ott élők megtermeltek. Mivel az NDK megbújt az egyesült Németország mutatói mögött, onnan a tőke soha nem menekült el egyensúlyvesztésre hivatkozva. A berlini Freie Universität NDK-történeti kutatóintézetének becslése szerint az összes állami támogatást és uniós forrást együttvéve 1990 óta 2000 milliárd euróba került a német egység. Noha az NDK-ban csak 16 millióan éltek, ez több mint hússzorosa annak az összegnek, amit a tízmilliós Magyarországnak évente csöpögtetett az EU felzárkózásra. Mi évente GDP-arányosan körülbelül háromszázaléknyi pénzt kaptunk cserébe azért, hogy a piacainkat megnyitottuk és a jegybankunkat eltiltottuk a deficit finanszírozhatóságától. Képzeljük el, hol tartanánk, ha az eddig az EU-tól kapott pénzek mondjuk tízszeresét költhettük volna el saját pénzből! Ha az NDK külön ország lenne, sokkal hatalmasabb egyensúlytalanságokat mutatna, mint amekkorát bűnnek kiáltottak ki hazánk és a PIIGS országok esetében a költségvetési egyensúlyi szemlélet megszállottjai.
A fenti példából azt kellene látni, hogy ha a tagországok kvázi egy nagyobb ország megyéinek számítanának, és megfelelő belső transzfermechanizmusok működnének köztük, akkor nem feltétlenül lenne baj egy-egy „megye” mérlegegyensúlyának romlása. Náray László (volt PSZÁF-alelnök) szokta hangsúlyozni, hogy ami az egyiknek bevétel, az a másiknak kiadás, tehát csak arra kellene figyelni, hogy az EU egészében a megtakarítások közel ekvivalenciában legyenek az adósságokkal. Márpedig az EU-val pont ez a helyzet, csekély az unión kívülről jött források súlya. Az EU magának csinál problémát a semmiből.
Mivel az EU-ban a jegybankokat is eltiltották a költségvetések finanszírozásától és az államokat is egymás kisegítésétől, nem igazán működnek benne belső transzfermechanizmusok a lokális pénzügyi zavarok kezelésére. Ezért valós veszély az államcsőd. 1997-ben a neoliberalizmus atyjának tekintett Milton Friedman az eurószisztéma veszélyes gyengeségének tartotta, hogy elégtelenül kicsi a közös költségvetése. A Financial Times részéről Martin Sandbu figyelmét az ragadta meg, hogy Amerika szövetségi államainak közös költségvetése 20 százalékos, szemben az EU alig egy százalékával. De még ez az egy százalék is kicsinyes teherviselési viták tárgya az EU-tagok között. 2002-ben még Surányi György (volt MNB-elnök) is hangosan kritizálta a maastrichti kritériumokat. Főleg azért, mert ezek az előírások az infláció elleni küzdelemre kötelezik a kormányokat, ami lassítja a növekedést. A háromszázalékos deficitről szóló előírás túl szigorú, forrásokat von el az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem elől. Valóban, az inflációs neurózis által vezérelt gazdaságirányítás magasan tartotta a forintkamatokat, ez kitermelhetetlenné tette a forinthiteleket, de racionalizálta a kormány, a lakosság és a cégek számára a devizaalapú hitelek felvételét az alacsonyabb kamat miatt. Így ez a folyamat ágyazott meg a magyarok devizahitel-mizériájához. Noha a görögök az eurózóna GDP-jének csupán körülbelül két százalékát adják, a védelmi mechanizmusok hiánya miatt a 2010-es görög államcsőd képes volt egy egész kontinenst megrázó kötvénypiaci és devizapiaci pánikrohamot elindítani. A tőke a külső adósságú államok papírjaitól megijedt, és euróból svájci frankba menekült át. Az EU döntési szervei csak annyira voltak képesek, hogy pár bankot kimentsenek, de az államcsődök rémétől kitört piaci hisztéria ártatlan áldozatain, a lakosságon nem segítettek. Sőt, az EU vezetése áldozathibáztatásba kezdett: bűnhődjön a felelőtlenül adós ország lakossága. Ehhez képest számviteli tény, hogy a pénzt az adósság teremti, ezért nem létezhet adósságválság önmagában: az adós képtelen törleszteni, ha nem jut bevételhez, mert a pénzmegtakarítók nem költekeznek.
Ha esetenként három százaléknál magasabb deficitet is tolerálnának, nem lenne „számmisztikai” oka annak, hogy miért nincs forrás a lokális sokkok kezelésére. De maastrichti értelemben ez az „egyensúlytalanság növekedésnek” minősülne. Oblath 1999-ben még kritikusan figyelte a költségvetési egyensúlyra és az államadósság-növekedésre indokolatlanul nagy hangsúlyt helyező maastrichti kritériumokat. Az adósságra vonatkozó konvergenciakritérium gyakorlati jelentőségét egyébként Európa egyetlen korábbi – Belgium és Luxemburg között fennálló – valutauniójának tapasztalatai is kérdésessé tették. Belgiumban 122,2 százalék, Luxemburgban pedig 6,7 százalék volt az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 1997-ben. Ez azt mutatja, hogy egy valutaunió az adósságráták szélsőséges különbségei mellett is működőképes lehet.
Vizsgáljuk meg a háromszázalékos deficitráta értelmét. Az EU-t alapító országoknak átlagosan 60 százalékos államadósságuk volt 1991 körül. Lehetett volna éppen 30 vagy 90 százalék is, de történetesen 60 százalék volt. A matematikai modellben a háromszázalékos deficit akkor teszi tarthatóvá ezt a 60 százalékos szintet, ha ötszázalékos GDP-növekedést feltételeznek. Ha kisebb a növekedésük, márpedig kisebb volt (átlagosan három százalék 1995 és 2016 között), akkor a maastrichti „bölcsek” saját modellje szerint is elmászik felfelé az államadósság-ráta, amit pont ezért természetesnek kellene vennünk. És ekkor még nem beszéltünk a később csatlakozó országok eltérő induló adósságszintjéről, amire semmilyen országspecifikus rugalmassággal nem szolgál a szisztéma. Az eurózóna adósságrátája most 83,5 százalék. És akkor mi van? Semmi. Japáné 250 százalék körüli. De ha valamiért, ki tudja miért, ezt a 83 százalékot akarják tartani a válságból való kilábalást jellemző háromszázalékos növekedés mellett, akkor a modell szerint 2,5 százalékra kellene szigorítani a tolerálható deficitrátát. Ennél azonban az EU gazdasági döntéshozói még szigorúbbak, ők újra 60 százalék közelében éreznék jól magukat. Ahhoz viszont kemény megszorítások kellenének, a 2,5 százalék deficit is túl laza.
Létezik, hogy egy olyan élettől elrugaszkodott modell irányítja az adókat kiagyaló bürokratákat, amelynek munkahipotéziseit már a megalkotóik is elfelejtették? Egy nonszensz alapokra épült intézményrendszer automatizmusa vette át az irányítást az életünk felett? Az euróbevezetés-pártiak abban bíznak, hogy hamarosan olyan reformokat vezetnek be, amelyek az eurót használóknak hatalmas előnyt nyújtanak. A fenti érvek halmazából talán kihámozható, hogy a racionalitás irányába mutató reformoknak azokat nevezhetnénk, amelyek képesek országspecifikus rugalmasságra, és beérik az unió egészének egyensúlyával, nem akarnak az EU minden szegletében állandó egyensúlyt. Macron „még több Európát” nevű reformideája ennek a szöges ellentéte, úgy tűnik, „még több fiskális szigort” jelent. Még több adó beszedését javasolja, hogy abból fordíthassanak többet közös célokra. Ez a Bloomberg újságíróját, Pascal-Emmanuel Gobryt azokra a hangokra emlékezteti, amelyek szerint a Sztálin és Mao rendszerében előállt élelmiszerhiányt (pusztító éhezést) nem a kommunizmus okozta, hanem a nem elég kommunizmus. Röviden: a kecsegtetőnek előadott újabb közös források csekélyeknek tűnnek, adóemelést igényelnek, ráadásul igénybevehetőségük még szigorúbb tagországi egyensúlyszemléletet követel meg, még nagyobb német felügyelettel. Egy ilyen EU-val szemben jobb, ha a fontolva haladás taktikáját követjük, és megtartjuk a monetáris szuverenitás maradék eszközét, az önálló forintot.
A szerző közgazdász
