Robotizáció, globalizáció és a bevételek

Hazánkban a rendszerváltás óta általában is rosszul állunk a munkaerő adóztatásával.

De a robotizálás és a globalizáció esetében mégis az a fő kérdés, hogy minek vigyük ki a termelést egy távoli, olcsó bérű országba, ha ugyanazt a munkát még olcsóban és jobban el lehet végeztetni robotokkal a piacokhoz közel lévő telephelyeken. Ezek a robotok továbbá csak egyszeri beruházást jelentenek, míg a munkaerő alkalmazása folyamatos bérkiadásokat igényel, amire további állami elvonások terhelődnek.

A munkaerő-keresletre gyakorolt hatáson túl fontos annak a vizsgálata is, hogy a robotizálás milyen mértékben hat a munkaerőpiacon keresztül az állami költségvetés bevételi oldalára. Nyilvánvaló, hogy a kormányzatok kiadásai (a politikusok minden fogadkozása ellenére) nem csökkennek, hanem folyamatosan emelkednek a GDP növekedésével együtt. Az állami költségvetés bővülésének legfontosabb oka az infrastruktúra fejlesztésének, valamint a „jóléti állam” (oktatás, egészségügy, munkanélküli-juttatások, átképzések stb.) fenntartásának és fejlesztésének növekvő igénye. Fölvetődik a kérdés, miből lehet fedezni ezeket, amikor a foglalkoztatás csökkenni fog, és ezért a munkabérekre terhelt elvonások és adók is visszaesnek.

Mindenütt a világban eluralkodott a nemzetközi nagyvállalatoknak kedvező társaságiadó-csökkentési és támogatásnyújtási „verseny”, ami ebben a helyzetben erősen mérsékelheti a kormányzati bevételeket és növelheti a kiadásokat. Az egymással vetélkedő csökkentések révén a társasági adót igen könnyű – úgynevezett transzferárszabások alkalmazásával – a nagy nemzetközi vállalatoknak minimalizálniuk, illetve akár teljesen elkerülniük is. Ha pedig a kormányok a nagyvállalatoknak kedveznek, kénytelenek a másik oldalt, a kisvállalkozásokat és a munkabért erősebben adóztatni.

Ezeknek a költségvetési kihívásoknak oly módon lehetne megfelelni, ha az egyes országok jóléti kormányzati kiadásait nem annyira az élőmunkára terhelt elvonásokból, hanem egyéb költségvetési bevételekből is fedeznék. Ilyen egyéb bevétel lehet a fogyasztási adók mellett például a megfelelően ellenőrzött, a csalásokat nemzetközi szinten kiküszöbölő társasági adó, a progresszív (az egészen magas jövedelmekre kivetett) személyi jövedelemadó, illetve a szintén erősen progresszív (szintén csak az egészen nagy vagyonokat érintő) vagyonadó. El lehetne gondolkozni a Bill Gates vagy Elon Musk által javasolt, illetve Dél-Korea által már alkalmazott robotadók bevezetésén is, bár kétségtelen: nehéz pontosan meghatározni, mire is vesse ki az állam ezt az új adót anélkül, hogy jelentősen visszavetnék a technikai fejlődést.

Hazánkban a rendszerváltás óta általában is rosszul állunk a munkaerő adóztatásával. A túladóztatás az 1990-es átmenet után azonnal megkezdődött, részben a túlzottan magas személyi jövedelemadó, részben a társadalombiztosítási elvonások kiemelkedő szintje következtében. Magyarországon nemzetközi mércével igen magas az adóék (ami azt mutatja meg, hogy a teljes munkaerőköltség összesen hány százalékát vonja el az állam adók, járulékok formájában). Az adóék esetében közömbös, hogy az elvonásokat a munkavállaló vagy a munkaadó fizeti be, lényeg, hogy a munkavállaló nem kapja kézhez ezeket az összegeket. Világraszóló botrány, hogy nálunk a dolgozókat 1990–2010 között Európán belül az egyik legmagasabb, 50–57 százalék közötti adóék sújtotta. Úgy is mondhatnánk, a magyar munkavállaló januártól július közepéig kizárólag az államnak dolgozott, csupán attól kezdve kezdett saját magára és családjára keresni. És bár 2010 után folyamatosan csökkent az adóék a személyijövedelemadó- és a társadalombiztosítási elvonások folyamatos mérséklése nyomán, még mindig a legmagasabbak közé tartozik Európában: 2016-ban az OECD szerint 48,25 százalék volt. Ezek a kiemelkedő elvonások nagymértékben hozzájárulnak a magyar munkaerő Nyugatra vándorlásához.

A bérekre terhelt elvonásokat tekintve a hazai helyzet önmagában is beavatkozást igényelne, de a robotizáció következtében mindez általában is egyre sürgetőbbé válik. Ha el akarjuk kerülni az ország kiürülését, valamint a jóléti rendszerek, azon belül is elsősorban az oktatási és az egészségügyi további züllését, akkor következetesen csökkenteni kell az élőmunkát terhelő elvonásokat.

A szerző közgazdász