Robotizáció, globalizáció és a bevételek

Hazánkban a rendszerváltás óta általában is rosszul állunk a munkaerő adóztatásával.

Nem könnyű előre jelezni a robotizáció, a globalizáció és a foglalkoztatás alakulását – pláne egymásra gyakorolt hatásukat. Csath Magdolna egy korábbi cikkemre (Hogy jöjjünk ki a robotok csapdájából?, Magyar Nemzet, október 14.) reflektálva arra hívta fel a figyelmet (A robotizáció és a digitalizáció nyertesei, Magyar Nemzet, október 24.), hogy a külföldi beruházások sok esetben nemcsak az olcsó bérek miatt érkeznek az elmaradott perifériaországokba, hanem az olcsó telephelyek, a nagyvonalú állami támogatások és a lazább környezetvédelmi előírások is vonzók lehetnek számukra. Ugyancsak fontos szempont lehet a telephelyválasztásban a megengedőbb munkaügyi szabályozás, valamint az alacsonyabb társaságiadó-szint is. Abban is igaza van Csath Magdolnának, hogy a robotizáció, ami tényleg itt van a sarkon, talán lassabban fog hatást gyakorolni a munkaerőpiacra a perifériaországokban, mert a tömeges kivándorlás hosszabb ideig semlegesítheti részben ezt a hatást.

Sajnos azonban arra nézve nincs egybehangzó vélemény a közgazdászok közt, hogy a robotizálás összességében milyen hatással lesz a munkaerőpiacra. Bár a közgazdászok nagy része szerint világszerte csökkenteni fogja a foglalkoztatás volumenét, arra vonatkozóan nincs egyetértés, hogy pontosan milyen mértékű lesz a munkaerő iránti kereslet alakulása. A csökkenést előrejelző többségi vélemények mellett van néhány prognózis, amely egyenesen azt állítja: a robotizálás nyomán növekedhet is ez a kereslet. Több internetes portál ismertette a Boston Consulting Group németországi leányvállalatánál dolgozó Rainer Strack véleményét, aki szerint a robotizálás nyomán „valójában még több munkaerőre lesz szükség, mint most, csak másmilyen képességekkel, mint amilyenekkel most dolgoznak az emberek”. A szakértő ennek alapján a szegényebb országokból érkező bevándorlás ösztönzését jelölte meg megoldásként.

Csakhogy ezzel a javaslattal két gond is van. Egyfelől a szakértők döntő többsége szerint a robotizálás nyomán valóban lesz igény újfajta munkákra, ám a megszűnő állások száma így is nagymértékben felül fogja múlni a keletkező új állásokét, így az összfoglalkoztatás 20-30 százalékkal is csökkenhet a fejlett országokban 2050-ig. Ezzel a javaslattal ráadásul a szegény országok sem járnának jól, hiszen a tehetséges emberek elvándorlásának elősegítésével tönkretennék a fejlődési lehetőségeiket is. Egyre inkább gyakorlattá válik, hogy csak a képzett bevándorlókat fogadják be a fejlett országok, ami a fejlődő országokban szinte lenullázhatja az esélyeket, ahogy hazánkét is gátolja hosszú távon a képzett magyar munkaerő tömeges kivándorlása.

De a robotizálás és a globalizáció esetében mégis az a fő kérdés, hogy minek vigyük ki a termelést egy távoli, olcsó bérű országba, ha ugyanazt a munkát még olcsóban és jobban el lehet végeztetni robotokkal a piacokhoz közel lévő telephelyeken. Ezek a robotok továbbá csak egyszeri beruházást jelentenek, míg a munkaerő alkalmazása folyamatos bérkiadásokat igényel, amire további állami elvonások terhelődnek.

A munkaerő-keresletre gyakorolt hatáson túl fontos annak a vizsgálata is, hogy a robotizálás milyen mértékben hat a munkaerőpiacon keresztül az állami költségvetés bevételi oldalára. Nyilvánvaló, hogy a kormányzatok kiadásai (a politikusok minden fogadkozása ellenére) nem csökkennek, hanem folyamatosan emelkednek a GDP növekedésével együtt. Az állami költségvetés bővülésének legfontosabb oka az infrastruktúra fejlesztésének, valamint a „jóléti állam” (oktatás, egészségügy, munkanélküli-juttatások, átképzések stb.) fenntartásának és fejlesztésének növekvő igénye. Fölvetődik a kérdés, miből lehet fedezni ezeket, amikor a foglalkoztatás csökkenni fog, és ezért a munkabérekre terhelt elvonások és adók is visszaesnek.

Mindenütt a világban eluralkodott a nemzetközi nagyvállalatoknak kedvező társaságiadó-csökkentési és támogatásnyújtási „verseny”, ami ebben a helyzetben erősen mérsékelheti a kormányzati bevételeket és növelheti a kiadásokat. Az egymással vetélkedő csökkentések révén a társasági adót igen könnyű – úgynevezett transzferárszabások alkalmazásával – a nagy nemzetközi vállalatoknak minimalizálniuk, illetve akár teljesen elkerülniük is. Ha pedig a kormányok a nagyvállalatoknak kedveznek, kénytelenek a másik oldalt, a kisvállalkozásokat és a munkabért erősebben adóztatni.

Ezeknek a költségvetési kihívásoknak oly módon lehetne megfelelni, ha az egyes országok jóléti kormányzati kiadásait nem annyira az élőmunkára terhelt elvonásokból, hanem egyéb költségvetési bevételekből is fedeznék. Ilyen egyéb bevétel lehet a fogyasztási adók mellett például a megfelelően ellenőrzött, a csalásokat nemzetközi szinten kiküszöbölő társasági adó, a progresszív (az egészen magas jövedelmekre kivetett) személyi jövedelemadó, illetve a szintén erősen progresszív (szintén csak az egészen nagy vagyonokat érintő) vagyonadó. El lehetne gondolkozni a Bill Gates vagy Elon Musk által javasolt, illetve Dél-Korea által már alkalmazott robotadók bevezetésén is, bár kétségtelen: nehéz pontosan meghatározni, mire is vesse ki az állam ezt az új adót anélkül, hogy jelentősen visszavetnék a technikai fejlődést.

Hazánkban a rendszerváltás óta általában is rosszul állunk a munkaerő adóztatásával. A túladóztatás az 1990-es átmenet után azonnal megkezdődött, részben a túlzottan magas személyi jövedelemadó, részben a társadalombiztosítási elvonások kiemelkedő szintje következtében. Magyarországon nemzetközi mércével igen magas az adóék (ami azt mutatja meg, hogy a teljes munkaerőköltség összesen hány százalékát vonja el az állam adók, járulékok formájában). Az adóék esetében közömbös, hogy az elvonásokat a munkavállaló vagy a munkaadó fizeti be, lényeg, hogy a munkavállaló nem kapja kézhez ezeket az összegeket. Világraszóló botrány, hogy nálunk a dolgozókat 1990–2010 között Európán belül az egyik legmagasabb, 50–57 százalék közötti adóék sújtotta. Úgy is mondhatnánk, a magyar munkavállaló januártól július közepéig kizárólag az államnak dolgozott, csupán attól kezdve kezdett saját magára és családjára keresni. És bár 2010 után folyamatosan csökkent az adóék a személyijövedelemadó- és a társadalombiztosítási elvonások folyamatos mérséklése nyomán, még mindig a legmagasabbak közé tartozik Európában: 2016-ban az OECD szerint 48,25 százalék volt. Ezek a kiemelkedő elvonások nagymértékben hozzájárulnak a magyar munkaerő Nyugatra vándorlásához.

A bérekre terhelt elvonásokat tekintve a hazai helyzet önmagában is beavatkozást igényelne, de a robotizáció következtében mindez általában is egyre sürgetőbbé válik. Ha el akarjuk kerülni az ország kiürülését, valamint a jóléti rendszerek, azon belül is elsősorban az oktatási és az egészségügyi további züllését, akkor következetesen csökkenteni kell az élőmunkát terhelő elvonásokat.

A szerző közgazdász