Életérzésünk lett a csalódás. Végigizguljuk kézilabdában a magyar válogatott világversenyeit, és mindig jól megvernek minket. Legalábbis így érezzük, részben azért, mert a pszichénk becsap minket, és a negatív élmények inkább bennünk maradnak. Más kérdés, hogy ezek a negatív élmények tényleg sűrűbbé váltak az elmúlt öt-hat évben. A palotának szánt ház, amelyet felülről építenek milliárdokból, egyre mélyebbre süllyed ez alatt a súly alatt. Hiányos volt ugyanis az alapozás. Ezt mindenki tudja, mindenki beszél róla. De ki állítja meg az összeomlást?
Pedig a milliárdok töredékéből kétségtelenül terjed a kézilabda az iskolákban, és a megannyi visszaélést is hozó taónak hála nem ró akkora terhet a családokra a versenyszerű sportolás. Magyarország közben csodás esélyt kapott azzal, hogy a férfiak Európa-bajnokságát a szomszédban tartják: a horvát határ túloldalán fekvő, egyébként gyönyörű Varasdra Budapestről is kényelmesen el lehet jutni három óra alatt. Útra is keltek az emberek ezrével, hazai környezetet varázsoltak legjobbjainknak. Így a fanatikus magyar közönség előtt még jobban fájt mindenkinek, hogy már akkor kiesett a magyar csapat, amikor a torna fő szakasza el sem kezdődött.
Hogyan építkezünk felülről? Mivel magyarnak a magyarhoz nincs bizalma, külföldi sztáredzőket hívunk, sztárfizetésért, így egyelőre ők rontják el azt, amit mi is el tudnánk. Megváltóként várjuk tőlük a csodát, majd csodálkozunk, hogy elmarad. Mi a földhöz csapódunk – ám ők isteni tévedhetetlenséggel mondják tovább a magukét.
A női válogatotthoz közel két éve szerződtetett Kim Rasmussennél a jelek szerint az érzelmi kötődés hiányzik. A szövetség elvei szerint életvitelszerűen kell(ene) Magyarországon tartózkodnia. A magyar nyelv nem érdekli, a szerződéséből kimaradt, hogy vegyen részt a hazai edzők képzésében. Amikor erre kérték, nem volt rá ideje. A férfiak szövetségi kapitányának tavaly kinevezett Ljubomir Vranjes arra sem ért rá, hogy eleget foglalkozzon a nemzeti csapattal. Veszprémi klubedzőként tényleg van dolga bőven, de ott lett volna a közös felkészülésre szinte az egész december. Ezzel együtt Vranjes lényegesen jobb képet próbált festeni magáról, mint Rasmussen. Első interjújában őszintén elmondta, azért is költözött hozzánk, hogy Szerbiában élő szüleihez közelebb legyen. A magyar nyelvvel is küszködik, újságírók előtt egész jól megy neki.
Kisugárzása, mosolya ránk fért, tud erőt önteni a játékosokba. Érthetetlenek azonban utólagos nyilatkozatai: miközben arról beszél, hogy olyan fiatalokra van szüksége a válogatottban, akik klubjukban a Bajnokok Ligájában szerepelnek, épp ő nem küldi pályára az ilyeneket Veszprémben. Azt mondja, a válogatottban minél több gyakorlásra és sok mérkőzésre van szükség, de ő spórolja meg ezeket. Mintha két külön intézmény lenne a szövetség és a szövetségi kapitány, úgy beszélnek el egymás mellett. Nálunk nem szokás kimondani, hogy miben hibáztunk. Ilyen szempontból tökéletesen illik a környezetbe a dán Rasmussen és a szerb–svéd Vranjes. Önellentmondások sokaságába keverednek mindketten. Holott kiváló referenciákkal érkeztek, tudásuk megkérdőjelezhetetlen. Elkötelezettségükön múlik, részt vesznek-e a helyes alapok lerakásában, a hiányosságok pótlásában.
Kocsis Máté szövetségi elnök egyébként kimondta, amit mindannyian hallani akarunk: „Ha a magyar válogatottról van szó, jogos elvárás, hogy mindenki a legkeményebben, vitán felül álló erőbedobással dolgozzon. A válogatott kell, hogy a legfontosabb legyen, és hiába szerepelnek akár jól a külföldiekkel feldúsított hazai klubok, ha a magyar keret lebőg egy világversenyen, akkor nincs jó magyar kézilabda, és ez ki fog hatni az egész sportágra. Ezért kell mindent ez alá rendelnie mindenkinek.”
Meg kéne valósítani mindezt. Addig is: a következő télig, a legközelebbi világversenyig életérzésünk lesz a remény.
