Kisugárzása, mosolya ránk fért, tud erőt önteni a játékosokba. Érthetetlenek azonban utólagos nyilatkozatai: miközben arról beszél, hogy olyan fiatalokra van szüksége a válogatottban, akik klubjukban a Bajnokok Ligájában szerepelnek, épp ő nem küldi pályára az ilyeneket Veszprémben. Azt mondja, a válogatottban minél több gyakorlásra és sok mérkőzésre van szükség, de ő spórolja meg ezeket. Mintha két külön intézmény lenne a szövetség és a szövetségi kapitány, úgy beszélnek el egymás mellett. Nálunk nem szokás kimondani, hogy miben hibáztunk. Ilyen szempontból tökéletesen illik a környezetbe a dán Rasmussen és a szerb–svéd Vranjes. Önellentmondások sokaságába keverednek mindketten. Holott kiváló referenciákkal érkeztek, tudásuk megkérdőjelezhetetlen. Elkötelezettségükön múlik, részt vesznek-e a helyes alapok lerakásában, a hiányosságok pótlásában.
Kocsis Máté szövetségi elnök egyébként kimondta, amit mindannyian hallani akarunk: „Ha a magyar válogatottról van szó, jogos elvárás, hogy mindenki a legkeményebben, vitán felül álló erőbedobással dolgozzon. A válogatott kell, hogy a legfontosabb legyen, és hiába szerepelnek akár jól a külföldiekkel feldúsított hazai klubok, ha a magyar keret lebőg egy világversenyen, akkor nincs jó magyar kézilabda, és ez ki fog hatni az egész sportágra. Ezért kell mindent ez alá rendelnie mindenkinek.”
Meg kéne valósítani mindezt. Addig is: a következő télig, a legközelebbi világversenyig életérzésünk lesz a remény.
