Decimus Iunius Iuvenalis római költő azóta szállóigévé váló szavai szerint – Mens sana in corpore sano – ép test kell ahhoz, hogy a lelkünk is ép legyen. Ha valami, ez hiányzik a ma emberéből Magyarországon. De az ép lélek mellett az ép ész is problematikus téma. Olyan esetekben sem találja meg a közös hangot a politika, amelyek a megelőző évtizedek hanyagsága, bűnös felelőtlensége miatt nem igazán képezhetnék vita tárgyát. A hazai sportlétesítmények rekonstrukciós programja alapjában véve ilyen lehetne. Igen: vezérhajójával, a stadionfejlesztéssel egyetemben. A sportélet infrastruktúrájának súlyos elmaradottsága miatt minden valamennyi eddigi magyar kormánynak a középpontba kellett volna helyeznie egy hasonló programot. A sport azonban az Orbán Viktor vezette kabinet számára vált létfontosságú ágazattá.
Sajnos sikerült azt is elrontani, amiről azt hihette a sportot szerető polgár, hogy egyoldalúan nem kisajátítható. Mégis ez történt, mivel a kormányfő radikális futballimádata eleve rossz irányba vitte el az egész rekonstrukciós programot. Ráadásul az élsport számára amúgy hasznosnak mondható társaságiadó-kedvezmény bevezetését követően a teljes rendszer azonnal politikai fordulatot vett, így magától értetődőn került a támadások kereszttüzébe. Annyira, hogy az állami korrupció melegágyaként emlegethető manapság.
Lapunkban nemrég ismertettük a pártok véleményét a stadionfejlesztésekről, a létesítményrekonstrukcióról. Nem meglepő: az összes ellenzéki erő leállítaná vagy módosítaná a folyamatban lévő építkezéseket, berekesztené a programot. Azért, mert az Orbán-kormány 2020-ig elképesztő mennyiségű közpénzt, 342 milliárd forintot öntene a labdarúgásba, ezáltal 32 helyszínen állna új vagy tokkal-vonóval felújított stadion az országban. Itt szó sem lehet megegyezésről, ebben a kérdésben is kettészakadt az ország. Aki nem fogadja el kérdés vagy kétkedés nélkül, hogy a magyar sport ezen az úton-módon óhajt most nagyot álmodni, az tüstént hazaáruló lesz. Vagy frissiben divatos szóhasználattal élve: biztonságpolitikai kockázat. Ez éppen olyan – keresem a legszalonképesebb kifejezést – ostobaság, mint amikor az, aki nem tartja elvi alapon értelmetlennek a sportra és a létesítményekre történő ráfordításokat, netán még örül is nemzetközi sportsikereinknek, pusztán emiatt kapásból Orbán-bérenc, továbbá náci és rasszista lesz.
Senki sem akarja meghallani a szakma, a sportközgazdászok érveit. Ők nem győzik hangsúlyozni: a sportberuházásokra szükség volt – csak nem úgy, ahogyan csinálják. Pontosan látszik, hogy a felelőtlen ígérgetések, a „pénz nem számít!” jelszóval megvalósított építkezések nem is a jelent, hanem a jövőt veszélyeztetik. Egy dolog, hogy megépülnek az impozáns, bár sok esetben értelmetlenül nagy, megalomán stadionok. Azokat azonban üzemeltetni, fenntartani is kell. És itt van a lényeg: ez is felemészt szinte darabonként és évente sok száz millió forintot. Az idén is, jövőre is, azután is. Ezek a források piaci alapon nem jönnek össze a mai magyar valóságban. Újabb közpénzek kifizetése válik szükségessé.
A Groupama Aréna kivételével egyetlen stadion sem üzemeltethető piaci alapon – nem mellesleg: a Ferencváros otthona az új Puskás Ferenc Stadion megépülésével elveszíti majd nemzeti stadion jellegét –, törvényszerű, hogy Szombathelyen és Diósgyőrben például lasszóval sem tudnak üzemeltetőt fogni.
Ráadásul olyan csapatoknak is milliárdokért építenek stadionokat, amik alacsonyabb osztályokban játszanak, azaz ott végképp nincs esély a rentábilis működtetésre. (Arra most ki se térjünk, hogy nyilván abszolút véletlenül minden nagyobb fejlesztés és rekonstrukció olyan településeken jött és jön létre, ahol a városvezetés és a régió országgyűlési képviselője kormánypárti.)
Nos: ha a ma Magyarországán élne Decimus Iunius Iuvenalis, vajon miként kellene újraírnia idézett szállóigéjét?
