Hogyan veszíthet mégis a Fidesz?

A ciklus egyik legfontosabb pártpolitikai fejleménye a Jobbik néppártosodási kísérlete.

Veszélyes folyamatok körvonalazódnak mostanság a Fidesz számára. A hatalomban maradást megingató tendenciák napi aktuálpolitikai szinten és hosszabb távra visszanyúlva is megfigyelhetők. A napi aktuálpolitikai karakterű események látványosabbak, a nagy csatazaj – főleg kampányidőszakban – elrejtheti a lényeget, ezért a Fideszre leselkedő veszélyeket az alábbiakban távlatosabban is vizsgálom.

Nem egészen Orbán Viktor pártjának várakozásai szerint indult a 2018-as év. Általánosnak mondható volt az a hangulat a Fidesz hívei és ellenfelei körében, miszerint az április 8-ra kiírt országgyűlési választás el is dőlt: ezúttal sem lesz kormányváltás. Csakhogy Altusz Kristóf helyettes államtitkár e szempontból meglehetősen szerencsétlen nyilatkozata jó ideje nem tapasztalt zavart okozott a Fidesz-kormány kommunikációjában, így az ellenzék képes volt fogást találni rajta. Történt ez annak ellenére, hogy – ellentétben az államtitkár kijelentésével, az oppozíció állításával és a kommentárok egy részével – az Orbán-kormány valójában nem titokban fogadott be mintegy 1300 menedékkérőt. A rájuk vonatkozó adatok a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal honlapján elérhetők voltak. A kormánynak abban is igaza van, hogy az elmúlt két évben elhatárolta az illegális migráns és a menekült fogalmát, valamint hogy az ország úgymond valódi menekülteket továbbra is hajlandó befogadni (igaz, nagyon megnehezítve az eljárást).

Ám ezt a differenciált megközelítést ritkán tette magáévá az Orbán-kabinet, és csak hosszabb nyilatkozatokban, beszédekben, felszólalásokban. A sok milliárd forintba kerülő kampánynak, a Soros-ellenes hadjáratnak viszont kétségtelenül volt olyan üzenete – és a befogadónak joggal lehetett olyan érzete –, hogy a kormány általában véve foglal állást a migránsok és menekültek magyarországi letelepítése ellen. Számos megszólalásában kárhoztatta a bevándorlást a 2015 óta eltelt időszakban a kormányzati oldal, erősen leegyszerűsítve az amúgy meglehetősen komplex kérdést. A „nehogy már a muzulmán szélsőségesek megerőszakolják az asszonyainkat” olyan üzenet, amelyet egy nyolc általánost végzett választópolgár is könnyen megért. Hatott a kormányzati kommunikáció.

Hazánkban az elmúlt két évben nőtt az idegenellenesség, és ezzel párhuzamosan a Fidesz népszerűsége is. A propagandisztikus leegyszerűsítés tehát egyáltalán nem volt a hatalom ellenére. Épp ezért sikerült most az ellenzéknek jól irányzott támadást indítania a Fidesz ellen, amely eddig magabiztosan lépkedett a migránskérdés hatalomban maradást biztosító lépcsőin. Hiszen ha tényleg ellene vagyunk a migránsoknak, hogyhogy a kormány oltalmazotti státust adott bizonyos számú menekültnek? – kérdezi az ellenzék nagy része. Fura módon most a kormány kényszerült árnyaltabb kommunikációra, és el kellett mondania, hogy bizonyos személyeket mégis be kell fogadni a Magyarország által is aláírt genfi menekültügyi egyezmény értelmében. Ez persze igaz, csak a Soros-plakátok vagy a frissiben beindított Stop, Soros! projekt nagyon nem erről szólt és szól.

Rövidesen meglátjuk, hogy a malőr csökkenti-e érdemben a Fidesz népszerűségét – ez a napi aktuálpolitika kérdése –, most térjünk át a párt számára hosszabb távon aggasztó tendenciákra. A pártrendszer ideálisan alakult a hatalomra került Fidesz számára 2010-ben: hárompólusú ellenzéke lett, amelynek elemei (MSZP–DK, LMP, Jobbik) nemcsak vele, hanem egymással is élesen szemben álltak. A 2014-es országgyűlési választáson Orbánéknak nem is kellett tartaniuk e pártok együttműködésétől. Csak kínnal-keservvel jött létre a baloldali összefogás is, közben annak semmi esélye sem volt, hogy a magyar politika fekete bárányával, a Jobbikkal bárki is szövetkezzen.

Egyik legfontosabb pártpolitikai fejleménye a hamarosan véget érő ciklusnak a Jobbik néppártosodási kísérlete, pontosabban a párt belpolitikai elszigetelődésének megszűnése. Míg 2010–11-ben a szocialista, LMP-s és jobbikos képviselők nemegyszer nagyon kemény vitákat folytattak egymással a parlamentben, és a politikai sci-fi kategóriájába illett az esetleges együttműködés az akkor még szalonképtelennek tartott Jobbikkal, a helyzet mára megváltozott. A párt Vona Gábor által levezényelt fordulata következtében a Jobbik ma már elfogadottabbnak, ergo koalícióképesebbnek számít. Konkrét választási együttműködésről továbbra sem beszélhetünk, de a különböző formációk közötti szóváltások hangneme (főként a Jobbik és az LMP viszonylatában) jelentékenyen enyhült ebben az időszakban.

Az Orbán-rendszer azért is mert az ellenzéki érzelműek számára meghökkentő, minden határt túllépő, velejéig felháborító döntéseket hozni, mivel tudta: a megosztott, egymással is állandóan harcoló ellenzék úgysem fog egységesen fellépni a választás során. A demokratikus ellenzék pártjait és a Jobbikot azonban a múlt év végi számvevőszéki akció egy oldalra sodorta. Ezt az eljárást a létüket veszélyeztető cselekményként élték meg, másképp fogalmazva: a Jobbik sorstársa lett az Együtt, a Párbeszéd, az LMP vagy a Fodor Gábor-féle Liberálisok is. A decemberi Jobbik-tüntetés a résztvevők száma alapján kudarcos volt, mégsem bizonyult haszontalannak: megindult a lelki-emberi közeledés a Jobbik és a többi releváns baloldali párt között. A Fidesz-hatalom túlsúlya akkorának látszik, hogy a Jobbik bevonását az ellenzéki együttműködésbe már évek óta szorgalmazzák egyes liberális értelmiségiek, mint például Heller Ágnes filozófus. Ezt a közeledést szolgálta és segítette a Vona Gáborral a Spinoza-házba szervezett beszélgetés is.

A Fidesz számára a legnagyobb veszély, hogy az ellenzéki pártok félreteszik a közöttük lévő ideológiai-politikai ellentéteket, és a számukra legfenyegetőbb ellenféllel szemben a Jobbikot is magában foglaló kormányváltó választási összefogást/pártszövetséget hoznak létre. Emlékezzünk arra, hogy a Fidesz a 2014-es választáson a listás szavazatok 44 százalékát (2,1 millió voksot) kapta meg csupán. Vagyis a szavazók többsége kormányváltó volt, de az ellenzék széttöredezettsége és nagyon rossz kampánya hozzásegítette Orbán Viktort az újabb kétharmados győzelemhez. A mostani közvélemény-kutatások szerint a szavazók legalább fele kormányváltást szeretne. Tehát egy nagy ellenzéki tömb igen veszélyes lenne a Fidesz számára. Ennek létrejöttét eddig sikerrel elkerülte a kormányoldal, de a fentebb leírt folyamatok ma az oppozíciós pólusok közeledését hozzák. Ez is a 2014–2018-as parlamenti ciklus gyümölcse.

Nemrégiben a Závecz Research kimutatta, az ellenzéki pártok szavazói annyira nyomasztónak érzik ma a Fidesz kormányzását, hogy egy részük hajlandó volna a Jobbik jelenlétét is elfogadni. Megindult tehát a baloldali és jobbikos szavazók közötti közeledés is. A Fidesz veresége, illetve parlamenti többségének elvesztése tehát a 2018-as választáson sem volna lehetetlen. Csakhogy a realitás az, hogy miközben alig több mint két hónap van a választás napjáig, még a baloldalon belül sem sikerült az összefogással kapcsolatos kérdéseket, problémákat rendezni, nemhogy a Jobbikot, az LMP-t és a Momentumot is magában foglaló szövetséget létrehozni.

A kormányváltásra a további lehetőség az lehetne, hogy az ellenzék szervezeti struktúrája megmarad széttöredezettnek, viszont kiemelkedik egy domináns erő, amely támogatottságában megközelíti a Fideszt. Egy ilyen párt fölemelkedése zárójelbe tudná tenni az összefogással kapcsolatos problémákat, mert alapvetően ez diktálhatná az ellenzéken belüli feltételeket és körülményeket. A Fidesznek 1994–98 között egy szintén széttöredezett ellenzéken belül, egy kétharmados szocialista–szabaddemokrata kormánnyal szemben sikerült vezető kihívóvá emelkednie. Elvileg ez a ciklus (illetve a 2010 óta eltelt idő) alkalmas lehetett volna egy komoly ellenzéki erő kifejezett megerősödésére, ám ez nem történt meg. Nincs olyan ellenzéki párt, illetve összefogás, amely egyedül képes volna a Fidesz leváltására. Egyelőre nem ilyen a Jobbik sem, amely bár az ellenzék vezető ereje, de még küszködik azzal, hogy a radikális szavazók számára nem annyira vonzó, mint korábban, és hogy a középen álló szavazói rétegből egyelőre nem pártoltak át hozzá tömegek. Mindemellett nincs olyan ellenzéki vezéregyéniség sem, akiért sokan lelkesednének, aki legalább egymillió Facebook-követőt tudna vonzani, aki képes volna több tízezer szavazót rávenni, hogy kampányoljanak mellette, legyenek az aktivistái. Egy ilyen politikus ellensúlyozni tudná a meglehetősen nagy kormányzati médiafölényt, hiszen aktivistáin és a közösségi médián keresztül közvetlenül juttathatná el üzeneteit az emberekhez.

Ilyen egyéniség sem emelkedett föl az elmúlt nyolc évben, márpedig a hatalomtechnikában kétségtelenül tehetséges Orbán Viktor legyőzéséhez és a kormányváltáshoz kell egy tehetséges és karizmatikus ellenzéki vezér, valamint egy mögötte lévő nagy párt vagy pártszövetség, egy ellenzéki koalíció. A Fidesz számára kedvezőtlen pártpolitikai folyamatokat győzelemre kell tudni váltani – és úgy tűnik, ehhez meglehetősen kevés idő áll rendelkezésre. Ám a politika azért is az egyik legizgalmasabb jelenség a világon, mert mindig tartogat meglepetéseket és váratlan fordulatokat. Akár a Fidesz számára is.

A szerző politikai elemző