Kovách Imre szociológus nagyon érdekes interjút adott a Magyar Nemzetnek. Rengeteg fontos megállapítása között van egy, amely kifejezetten továbbgondolásra késztet. Erről a mondatról szeretnék írni. A beszélgetés vége felé jelenti ki Kovách: „A társadalomstruktúra befagyasztása és a társadalom politikai integrációja rengeteg pozitív energiát számol fel minden rétegben, ami a rendszer egészének és különösen a gazdaságnak a hatékony működését gátolja.”
Ezúton is szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani a „társadalom politikai integrációja” kifejezést. Ez ugyanis egy égbekiáltóan lényeges kérdés.
Ha nem is sokat, annyit azért tudunk a nyugat-európai demokráciákról, hogy 1945 utáni felemelkedésüket nemcsak az adta, hogy jóléti államokká váltak, hanem az is, hogy társadalmi kohézióra tettek szert. A kohézió a szinonimája annak, amit Kovách Imre integrációnak nevez. Ez valamiféle egységet jelent. Azt, hogy egy adott társadalom több, mint individuumok laza halmaza. Vagyis az adott területen élőket valamiféle közös szellem vagy értékrend is összetartja. A kohézió egy országnak azt a képességét vagy adottságát mutatja, hogy mint ország képes-e teljesítményre, akar-e, tud-e előrejutni, alkalmazkodni, változtatni. Röviden úgy mondhatjuk tehát: a nyugat-európai felemelkedést a II. világháború után egyszerre alapozza meg a gazdasági jólét és a társadalmi kohézió.
Magyarországon a rendszerváltás után a kohézió kérdései alultárgyalt helyzetbe kerültek. Nem azért, mert nem voltak remek szociológusok (például Kovách Imre is), akik ne foglalkoztak volna ezzel kezdettől. Hanem mert az átmenetnek volt egy logikája, ami valamit elbírt, míg mást nem. Elbírta, hogy jöjjenek létre masszív demokratikus intézmények. De nem bírta el, hogy a demokrácia- és intézményépítési folyamattal egyenrangúvá váljék a kohézió- vagy integrációépítés. Utóbbi elmaradásával a magyar társadalom lényegében magára maradt. Pontosan az hiányzott, ami – mint már utaltam rá – a nyugat-európai demokráciák 1945 utáni kiépülésében alapvető volt.
Ám ez a hiány sokáig egyáltalán nem derült ki. Ahogy sokáig az sem volt zavaró, hogy az átmenet utáni első másfél évtized nemhogy jóléti államot nem eredményezett, de ennek ellentétét, amolyan rosszléti államot produkált. Mai optikából világosan látszik, hogy ha a magyar demokratizálást a nyugati mintademokratizálás korábbi hullámával (mondjuk az 1945 utáni némettel) vetjük össze, akkor keserűen kell megállapítanunk: a késő Kádár-korszak idejére lényegében szétesett magyar társadalmat nem sikerült integrálni.
Mi történjen egy ilyen helyzetben? Mi van akkor, ha ezt a két hiányt valaki felismeri – vagy felismerni véli? Az történik, hogy lépéseket tesz a deficitek leépítésére. Ilyen értelemben a 2002 utáni szocialista–liberális kormányok is kapiskálták a dolgot, de még csak a gazdasági dimenzióra próbáltak fókuszálni (és ott sem értek el eredményt). Az első kormány, amely a két tényező együttes megváltoztatására koncentrál, az a 2010-ben hatalomra került, majd 2014-ben ott is maradt jobboldal.
A gazdasági kérdéseket félretéve megállapíthatjuk: a Fidesz által vezetett kormány érzékelte, hogy a magyar társadalom nem kellően integrált. Csakhogy Kovách Imre azt mondja: nem megfelelő választ adtak a problémára. Nézzük csak újra, mit állít a szociológus! „A társadalomstruktúra befagyasztása és a társadalom politikai integrációja rengeteg pozitív energiát számol fel.” A szakértő szerint tehát a gond a politikai integrációval van. Fordítsuk ezt le közérthető nyelvre: az Orbán-kormány ahelyett, hogy engedte volna a „pozitív társadalmi energiák” kibontakozását, éppen ellenkezőleg: elapasztotta őket, és a lebénított társadalom egy mesterséges politikai integrációt kreált.
Első körben hagyjuk, hogy igaza van-e ebben a szociológusnak. Örüljünk annak, hogy a kohézióról, az integrációról egyáltalán szó esik. De utána mégis tegyünk föl egy módfelett zavaró kérdést: ha egy társadalom öröklött módon, történelmileg nem egységes, mit lehet kezdeni ezzel a hagyománnyal? Mit tegyen a politikai vezetés, ha egy kevésbé integrált állapotból egy integráltabba szeretné eljuttatni a társadalmat? Fokozzuk ezt még egy kicsit: egyáltalán szabad-e egy kormánynak manapság ilyen kérdésekkel foglalkoznia? Beavatkozhat-e a társadalmi élet szövetébe, és akár drasztikus módon megpróbálhatja-e korrigálni az öröklött folyamatokat?
Könnyedén adhatnánk erre igenlő választ. Ha ismét megnézzük az 1945 utáni német demokratizálódást, azt látjuk, hogy a politika erősen befolyásolta a társadalmi struktúrát. Mi több, az oktatási rendszertől sem csak azt várták el, hogy jól megtanítsa számolni és írni a gyerekeket. Hanem hogy igenis demokráciára nevelje őket. Viszont lehet-e ez példa több évtizeddel később, megváltozott körülmények között?
Itt megint csak különböző válaszokat adhatunk. Az egyik az lehet, hogy természetesen lehetséges a „német modell” átültetése. Azért is, mert az 1945 utáni évtizedekben emelkedett fel és nőtt Európa vezető hatalmává az ország. El kell tanulni tőle mindent, akkor is, ha Magyarországnak olyan szintű nemzetközi ambíciói nem lehetnek.
De ha letesszük a nagyesküt a német mintára, akkor is maradnak kérdések. Mi van, ha egy ország lakosságának nem csekély része nem akar integrálódni? Ha úgy érzi, a kormány olyan célok érdekében akarja őt integrálni, amelyeket nem vall magáénak? Mintha a mai Magyarországon ez volna a helyzet. A Fidesz népszerűsége azért olyan erős, mert közönsége hálás a neki tetsző – nevezzük így – nemzeti integrációért. A közönség ellenzéki része viszont nemhogy nem hálás, egyenesen elementárisan felháborodott. Úgy véli: a kormány befagyasztotta a társadalmat, és az integráció politikai formáját erőlteti.
Kovách Imre az utóbbi társadalomrész problémáiról beszél. Akár igaza van, akár nincs, egy bizonyos: az integráció ma legalább olyan fontos, mint a XX. század említett évtizedeiben. Ma sem tud felemelkedni egy ország pusztán néhány kivételes egyéni teljesítménnyel, a totális szétesettség állapotában. Valami kötőerőnek lennie kell egy adott társadalmon belül. A kérdés az: hogyan, ki által hozható ez létre? Ha egyáltalán létrehozható.
Itt az idő, hogy a rendszerváltás éveinek elmúltával a téma méltó figyelmet kapjon – és mint a demokrácia egyik legfontosabb kérdéséről kezdjünk beszélni róla.
