A ciklusnak vége

A tekintélyes parlamenthez az is kell, hogy a választó érezze: a viták róla szólnak.

Az 1994-es házszabály azért is vezette be a hetenkénti azonnali kérdés műfaját, hogy minél gyakrabban lehessen ellenőrizni a miniszterek és a miniszterelnök munkáját. A brit parlamentben 1961 óta létezik a miniszterelnökhöz intézett kérdések félórájának (Prime Minister’s Questions – PMQs) műfaja. Ezen a többi között a legnagyobb ellenzéki párt vezetője jogosult hat egymás utáni kérdést feltenni a miniszterelnöknek. Az ellenzék vezére feltesz egy rövid kérdést, a kormányfő válaszol, majd az ellenzék vezére újabb kérdése bevezetőjeként megcáfolja a miniszterelnököt, aki visszatámad, mire az ellenzék vezére ismét azonnal reagálhat a kormányfő mondataira – egészen addig, amíg a hat kérdés el nem fogy. A brit miniszterelnöki kérdés pergő, izgalmas parlamenti műfaj, ahol kockázatos a mellébeszélés, mert a hat kérdés, hat válasz formátumban a felek azonnal rá tudnak mutatni a másik gyengéire, nyilván a széles nyilvánosság előtt. Mivel ez a fajta vita ilyenformán nagyon érdekes, a brit média és sajtó is szívesen idéz belőle.

Sokszor kemény és bántó kérdéseket tesznek fel a kormányfőnek, de az nem fordulhat elő, hogy a végrehajtó hatalom feje sorozatban nem jelenik meg az eseményeken, mert „nincs kedve”, vagy mert az „ellenzék pártpolitikai cirkuszt csinál ebből a műfajból”. A brit parlament kimutatása szerint David Cameron akkori kormányfő a 150 PMQs-ból mindössze 11 alkalmat hagyott ki, vagyis részvétele 92 százalékos volt, de elődjeinek zöme sem ment 88 százalék alá. Nálunk ellenben sok esetben előfordult, hogy Orbán Viktor „halaszthatatlan közfeladatai ellátása miatt” egyszerűen nem jelent meg az azonnali kérdések óráján, és az ellenzéki képviselők csak a rá következő harmadik héten kaptak válaszokat tőle.

Régebben még volt némi méltatlankodás amiatt, hogy a kormányfő nem hajlandó az azonnali kérdések óráinak többségén megjelenni, de aztán belefásultak, a közvéleményt pedig egyáltalán nem foglalkoztatta a dolog. Ha a brit miniszterelnök – szakítva a hagyományokkal – nem jelenne meg a PMQs-k többségén, az emiatt kirobbanó botrány és közfelháborodás eget rengető lenne.

A magyar parlament mostani állapotáért ugyanakkor hiba lenne kizárólag a kormányfőt és a Fidesz–KDNP parlamenti többségét felelőssé tenni, bár nem tagadható, erőfölényük miatt ők tehetnek a fejleményekről leginkább. A lakosság körében jelentős megbecsültséget élvező parlamenthez legalább két tényező szükségeltetik: megalapozott, a választópolgárok életminőségét javító, jó törvények, valamint az, hogy a választópolgár úgy érezze, a viták róla szólnak, nem öncélúak. Mindkettővel gond van. A most véget ért ciklusban alig voltak jelen az igazi szakmai viták. Arról, hogy a képviselők sokszor elbeszéltek egymás mellett, és ki-ki felmondta csupán a maga pártszövegét, a Fidesz mellett az ellenzék is tehet.

Az, hogy Schiffer András LMP-frakcióvezető lemondott ciklus közben a mandátumáról, fájó veszteséget jelentett a viták színvonala szempontjából. Schiffer parlamenti teljesítményének értékét, magas szintű jogi tudását ellenfelei sem vonták kétségbe. Mások mellett Gulyás Gergely is magas szakmaiságot képviselt egy ideig, ám Fidesz-frakcióvezetővé emelése után azzal szembesült, hogy frontvonalban lévő kormánypárti politikusként neki is végletesen leegyszerűsített kommunikációt kell vinnie. Gyakran úgy látszik, mintha jobban érezte volna magát a törvényalkotásért felelős bizottság elnökeként és parlamenti alelnökként.

A jó szakmai vitákhoz politikailag, illetve szakmailag is felkészült képviselők kellenek. Ezekből azonban nincsenek sokan a törvényhozásunkban. Ehhez képest az Országgyűlés utolsó üléshetén sem volt hiány leegyszerűsítésekből. A „Stop, Soros!” javaslat vitájában a képviselők csak a maguk politikai mantráit ismételték. A szakmai színvonal romlását és a felkészültség hiányát mutatta, hogy például a Lengyelország melletti kiállásról (voltaképpen a lengyel kormány magyar parlamenti támogatásáról) szóló javaslat vitájában a képviselők nem is vették végig részletesen, hogy a lengyel parlament és kormány törvényei, határozatai konkrétan mely pontokban sértik (ha sértik) a jogállamiságot, a demokratikus elveket és az uniós normákat. Tudás hiányában felmondták paneljeiket, és jóízűen sértegették egymást. Sallai R. Benedek visszavonuló LMP-s képviselő a végén joggal mondhatta el: ő bizony nagyon nem ilyen parlamentre számított.

A jó hír: ebben a ciklusban sem volt verekedés a Kossuth téri padsorokban. Szomszédunkban, az ukrán radában ellenben évek óta rendszeresek a dulakodások, a pofonok. Ki-ki eldöntheti, hogy a kijevi vagy a londoni példa tetszik-e neki jobban.

A szerző politikai elemző