Három cikket írtam abból a negyedórából, ami nekünk, újságíróknak jutott olimpiai bajnok négyesünkkel a kangnungi jégaréna interjúzónájában közvetlenül az után, hogy történelmet írtak, első győzelmünket szerezték téli játékokon. Aranybánya volt az a 15 perc Burján Csabával, Knoch Viktorral, Liu Shaolin Sándorral, Liu Shaoanggal. Amikor a mögöttünk álló két hét történéseit készültem összegezni, akkor is ez a szituáció jutott eszembe. Abból is egy eddig még nem idézett, de két sokatmondó jelenet. Egy mozdulat és egy poén.
Az első rendkívül egyszerű tett volt, ám számomra sok mindent kifejezett. Liu Shaolin Sándor, az olimpia legeredményesebb magyarja látván, hogy a nagy tömörülésben egyik kollégánk nehezen férkőzik közel hozzá a diktafonjával, egyszerűen kivette a kezéből, és maga tartotta társa felé, aki éppen beszélt. Végső soron semmiféle fáradságot nem igénylő gesztus volt ez, ám megtestesült benne az alázat és az érzékenység, amely mindvégig jellemezte a srácokat. Akkor is, amikor kitartóan kellett edzeni, akkor is, amikor a közös fotókra és aláírásokra vágyó szurkolók támadták le őket, és akkor is, amikor ezredszerre is le kellett nyilatkozni: nyomasztja-e őket az éremesély az olimpián. Liuék példás módon vegyítették a szerénységet az eltökéltséggel. Sosem álltak ki nagy mellénnyel, de azt sem titkolták, hogy komoly eredményt is elérhetnek. Mindezt emberségesen és lazán tették.
Itt át is kanyarodhatunk a poénra. Az a bizonyos diktafon azt is rögzítette, ahogyan Shaolin Sándor öccse, a 19 éves Shaoang felvetette: „Mi nyerjük az év sportolója csapatdíjat?” Kérdése láthatóan szívből jött, és februárban is teljesen helytálló volt. Magam is megjegyeztem gyorsan: bizonyára az övék lesz, hiszen olimpiát nem nyerhet más magyar az idén. Válaszom azonban nem igazán ért célba, mert Burján Csaba gyorsan lecsapta a labdát: „Nem, mert a Mezőkövesd feljutott az NB I-be!”
Hatalmas derültséget váltott ki ezzel. A zrikák és a viccek amúgy is a mindennapok részei a short trackeseknél (a nőknél is), de Burján megjegyzése eszembe juttatta: tény, hogy a gyenge focit is kitömik állami pénzzel, de az is igaz, hogy ha a rövid pályás gyorskorcsolya – még a 2014-es olimpia előtt – nem kerül a kiemelt sportágak közé, valószínűleg ez az aranyérem sem születik meg. Nem lenne a csapat mellett kínai edző, két technikus, erőnléti tréner, orvos, masszőr, videóelemző, legfeljebb csak egy részük fizetésére futná. A sok rossz példa után végre egy sportág, amelynek kapcsán jó belegondolni: a mi adóforintjaink is hozzátettek a sikerhez. (Az már kevésbé tetszetős, ahogyan a sportági szövetség elnöke, Kósa Lajos mindezzel saját magát is igyekszik népszerűsíteni.)
Egyébként ha már egy 15 perces beszélgetést említettem az elején, a síakrobatikában próbálkozó Swaney Elizabethtel is ennyi jutott nekem. Interjúnk alkalmából egy kedves lányt ismertem meg, de ez is csak növelte a csodálkozásomat. Miként juthatott el onnan, hogy 25 évesen megtanult síelni, odáig, hogy nyolc évre rá egy trükk nélküli félcsőbemutatóval olimpiai antisztárrá „nemesedjen”? Ráadásul sokáig félő volt – pláne az után, hogy az amerikai NBC-be is behívták stúdióvendégnek –, hogy erről az olimpiáról évek múltán is az ő szereplésére fogunk emlékezni elsősorban. (Esetleg kiegészítve az észak-koreai csapat részvételével, illetve szurkolócsoportjuk szürreális jelenlétével.)
Szerencsére már két nappal később visszatett minket a térkép szebbik felére Tóth Ivett bátor, AC/DC-zenékre előadott műkorcsolya-gyakorlata, amelyet szintén felkapott a világsajtó. Ráadásul kiderült, saját ötlete volt – de nem kevésbé beszélt szerényen és alázatosan erről és az elkövetett hibáiról is, mint rövid pályás gyorskorcsolyázó társai. Akik közül a hölgyek szintén példaértékű módon, határtalan örömmel nyilatkoztak a váltóban elért negyedik helyükről, és nem a miatt búsultak, hogy alig maradtak le a dobogóról.
Persze a férfikvartett győzelme emelte a legmagasabbra a nemzeti büszkeséget Koreában. Előtte minden egyéni számban „elfogytunk”, Liu Shaolin Sándor két ötödik helye után csalódottak is lehettünk, és miközben talán mindenki a bronzért imádkozott az utolsó versenyszámnál, az 5000 méteres döntőben, ők rámentek az aranyra. Álomszerű sikerükkel 38 év után tettek bennünket ismét a téli olimpiák éremtáblázatára, amelyen egyébként ugyanúgy a 21. helyen végeztünk, mint a 2008-as nyári játékok után, akkor 3 arany-, 5 ezüst- és 2 bronzéremmel.
Pekingben a férfivízilabda-válogatott győzelme hozta az újabb sportolópalántákat a medencébe, most jégre érkezhet az utánpótlás. Talán ebben a tekintetben is aranybányát nyitnak a mostani hősök. Még ha nem is lenne helyes kötelezően elvárnunk, hogy ezentúl a téli olimpiákon mindig győzelmek szülessenek.
