Gyurcsány Ferenc szájából nem szép az igaz. Mert azt, hogy a volt miniszterelnök sok tekintetben (József Attilánál maradva továbbra is) nemcsak a valódit mondja, hanem az igazat is, hogy látleletei korunk Magyarországáról sokszor helytállók, nem lehet kétségbe vonni akár az elmúlt napok nyilatkozatai alapján sem. Egy modern sevillai borbély tiszteletre méltó energiájával és praktikáival felszerelkezve fáradhatatlanul haknizza végig az országot Újpesttől Nagykanizsán át Szegedig. Ebben verhetetlen. Pártot és tábort épít. Figaro itt, Figaro ott, Figaro kint, bent, fent, lent, mindenhol. Bemászik az ablakon, kimászik a kulcslyukon (hogy az opera librettóját idézzük), és szónokol. Eszköztára bár változatos, a magyar politikában egyedi, sokadszorra némiképp egyhangúnak tűnik. Olykor templomi prédikációval indít, aztán minden átmenet nélkül Marosán Györggyé változik, majd rekedt hangon folytatva, például a forró gázrezsót emlegetve kelt döbbenetet.
Jól kommunikál. Amiket mond, azokat akár mi is állíthatnánk: Orbán Viktor „elszokott attól, hogy egy vitában meg kellene védenie a gondolatait”; a rendszer irányítói „a becsületest baleknak nézik, a lopást pedig törvénynek, háborúznak Brüsszellel, diktatúrákhoz dörgölőznek”. Túl kemény, de elgondolkodtató ez a kitétel is: „Ha valaki a hatalom kizárólagos megszerzésére törekszik a médiától az igazságszolgáltatásig, azt diktatúrának hívják, ahhoz nem kell minden politikai ellenfelet becsukni a börtönbe.” (A diktatúra emlegetése egyelőre erős túlzásnak tűnik, azért meghökkentő, hogy épp a kormánypárti Magyar Idők támasztja alá Gyurcsány szavait, amikor arról ír: kívánatos lenne, hogy a »Magyarország tiszta vizű kútjait« fertőző ellenzéki pártok karjaikkal ne érjék el a kormányrudat, lehetőleg a parlamenti küszöböt sem”.)
Gyurcsány Ferenc határozott szavú ellenzéki vezérként irányt szab. Megkerülhetetlen tényező. Mégis. Közlendője, mondatai oly penetránsan hamisak, hogy (bár ki-ki személyre szabott ingerküszöbének megfelelően próbál uralkodni magán) idővel az ember menekülőre fogja, ki- és lekapcsol, vagy maga elé bámulva kiejti kezéből az újságot.
Hogy miért a különös hatás, miért borzolja ízlésünket szinte minden megszólalása, beszéde, odavetett megjegyzése, arra a választ mindannyian pontosan tudjuk. Valóban ő ad nekünk leckét demokráciából, oktat minket, bugrisokat európaiságra és tisztességes üzleti szellemre? – csodálkozunk rá sokadszorra is.
Múltba vesző kormányfői alakja történelmi nézőpontból egyre inkább úgy rajzolódik elénk, mint Orbán Viktor törvényszerű előképéé. Persze, neki nem volt kétharmada; minden ügyessége ellenére sem tudott úgy manipulálni, hatalmi praktikákat a legkülönbözőbb variációkban a legváratlanabb pontokon úgy bevetni, mint a nagy utód. Pedig megpróbálta. A hazai eszköztár nem túl gazdag, ám árulkodó: a „rendszer” első kísérleti kiadása jóval tökéletlenebbül, más szósszal leöntve, de fű alatt nagyjából ugyanarra hajtott, mint a 2010 utáni, keresztény és nemzeti mázzal bevont rezsim. A hatalom mániákus akarása, az ország javainak kisajátítási szándéka, az esélyegyenlőség negligálása, a bíróságokra gyakorolt nyomás nem újdonság számunkra. Vajon ki emelte az arroganciát magától értetődő miniszterelnöki tulajdonsággá? Ki nem nyilatkozott ellenzéki lapnak? Ki ragaszkodott foggal-körömmel a székéhez, miközben már félős párttársaiban is felmerült lemondásának lehetősége? Honnan ered Paks II. vagy a sokat kárhoztatott keleti nyitás ötlete? Ki élesztgette uralma biztosítására a társadalom alantas ösztöneit, ha a határon túli „idegenek”, „románok” kerültek szóba? Ki kezdeményezett velük szemben olyan propagandát, amelynek kulcsszavait elég kicserélni a migránsra, a muszlimra, és máris helyben vagyunk?
Gyurcsány ős-NER-korszakával nem történhetett más: szétrohadt. Utóhatásként legalizált bizonyos módszereket. Romjain az előd hibáin okulva épült fel az új, a tökéletesebb változat, amely mára (a tény független a választások várható eredményétől) szintén a morális rothadás szimptomatikus jeleit mutatja.
Legyőzetése után a volt kormányfő (akinek esze ágában sem volt „birtokaira visszavonulni”) rálépett a számára ezek után lehetséges egyetlen útra. Politikában való maradásának egyenes következményeként vált az új NER szerves alkotóelemévé, Orbán Viktor bohóc-mumusává. Gyurcsány Ferenc önjáró, teszi a dolgát, olyan gyermeki készséggel, mintha erre a Fidesz vagy a kormány részéről ünnepélyesen felkérték volna. Segítségével az egész ellenzék hitele zúzódik-rombolódik. Elég ehhez egy-két szó a határon túliakról, az egyházakról. Jelenléte egyelőre megfelelő garancia: nem kell aggódni, erős, győzelmes ellenzék itt bizony záros határidőn belül nem lesz.
