Tréfában nem ismer humort – értelmezi újra Karinthy Frigyes híres sorát a Valami Amerika múlt héten bemutatott 3. része. Herendi Gábor alkotása máris kasszasiker, így a nagyközönségre gyakorolt hatása nehezen alábecsülhető. Ha a poénok nem is terjednek majd futótűzként, mint az Üvegtigris-féle „Ízirájder, öcsém!”, a gegek sokakhoz eljutnak, a szájhagyománynak és a közösségi médiának köszönhetően jóval több emberhez, mint ahányan jegyet váltanak a moziban. Ekkora közönséggel akár választást is lehet nyerni.
– Dőlj előre, kérlek – mondja az egyik, börtönben ülő maffiózó a másiknak, majd engedelmeskedő társa végbeléből előhúz egy viperát, hogy azzal fegyelmezzen mindenkit, aki nem hajlik a jó szóra. Egy másik jelenetben – a várva várt happy endhez közelítve – a boldog pár büszkén sétál újszülött gyermekével, a férfi csupán azt nehezményezi, hogy a kicsi bőrszíne nem egyezik az övével. Nehezen hiszi, hogy a nőnek valóban a felmenői, nem a férfiismerősei voltak feketék. Egyetlen dolog nyugtatja meg, amikor a párja közli a csecsemő nemi szervének méretét. – Ebben legalább rám ütött – sóhajt fel az apa. A sort folytathatnánk, a Valami Amerika 3. poénjai csupán szerkezetileg térnek el egymástól.
Andy Vajna kormánybiztos évekkel ezelőtt, amikor átvette a romokban heverő magyar filmipar irányítását, az amerikai álomgyárhoz mérhető ígéretet tett: több százezres nézőszámot jósolt úgy, hogy akkor a pár ezres is nagy dolognak számított itthon. Az első években, néhány kivételtől eltekintve – Liza, a rókatündér; Coming out – a prognózis üres ígéret maradt, ám 2016 környékén valami megváltozott, és a Magyar Nemzeti Filmalapnak hirtelen már nem kellett magyaráznia az adatokat. Elindult a közönség, és jöttek a fesztiválsikerek is: a Saul fia diadalútja, a Mindenki döbbenetes Oscar-díja, a Testről és lélekről mai napig tartó nemzetközi menetelése az elismerések szempontjából legitimálta Vajna rendszerét.
A szerzői vagy művészfilmek azonban elsősorban hosszú távon hitelesíthetik a filmalap működését. Amint elmúlik a díjak eufóriája, a film akkor kezdi igazi működését, valódi értékét pedig csak évtizedek távlatából mérhetjük fel. Akkor is szükség van erre a távolságra, ha Enyedi Ildikó és Nemes Jeles László alkotásai kapcsán az ítélet vélhetően nem sokat változik.
Nem úgy a közönségfilm esetében. Az azonnal hat. A színtiszta szórakoztatást célzó produkciók, mintha egy szeletet kimetszenénk az élő organizmusból, a filmipar pillanatnyi helyzetéről árulkodnak. És ennél jóval többről is: a társadalom aktuális állapotát is jelezhetik. Egy elsöprő siker alapján viszonylag pontos képet kapunk a nézők elvárásairól, preferenciáiról. A Valami Amerika 3. az első hét végén több mint 116 ezer nézőt vonzott a mozikba. Aligha tévedünk ezek után, ha azt mondjuk, Herendi Gábor filmje tökéletesen kielégíti a nagyközönség vágyait. Ez azért tűnhet problémásnak, mert a fentebb már érzékeltetett ízléstelenség egy nagyon stabil rendszerbe áll össze, amelynek lényege, hogy magasról tesz a társadalmi normákat és értékeket meghatározó erkölcsi szabályokra. Herendinél nincs jó és rossz, csak humort nyomokban is alig tartalmazó altesti tréfák. A Valami Amerika előző részei sem újították meg a magyar komédiát, de érezhető volt az alkotók szeretete a karakterek és a történet iránt. Ennek is köszönhetően váltak kasszasikerré a produkciók.
Az első epizód óta eltelt tizenhat évben a tekintet harminc-negyven centit lejjebb csúszott: a szív helyett immár a nemi szervekre és a végbélre koncentrálnak az alkotók. Így a publikum is.
Örömteli, hogy a nézők visszataláltak a magyar alkotásokhoz, de nem árt vigyázni. A közönségfilm veszélyes fegyver, a társadalomról alkotott kíméletlen képe könnyen visszacsaphat. És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a film láttán a büszke apához hasonlóan felsóhajtunk: legalább ránk ütött.
