Vonítani Kojotországban

Lehet azt mondani, hogy már régen sem volt másképpen. Hogy „azok is” csinálták ezt. Hát hogyne – pontosan ezért kéne abbahagyni.

Hetek óta nem hagy nyugodni a Kojot. Nem a filmben kiosztott pofonok sajognak az arcomon, nem az elfolyt vér émelyít, nem a káromkodások miatt pirulok, nem a tempó szédít. A vibráló valóság nyugtalanít Kostyál Márk kurtán-furcsán megtámogatott, majd hungarikumgyanús húzásokkal agyonhallgatott, végül mégis a szélesebb közönség elé került művében. Több olyan, lassan csordogáló párbeszéd is elhangzik benne, amelyet vidéki riportjaim során szerzett tapasztalataim alapján szó szerint ki tudtam egészíteni. Ez csak azért sikerülhetett, mert a Kojot legtöbb szereplője kifejezetten életszagú figura.

Kezdve az úrhatnám kiskirállyal, aki valami homályos fejlődésre hivatkozva legszívesebben egy szerződéssel eladná az egész falut. Aki hagymázas, gátlástalan, korrupt tervének ellenzőit azzal bélyegzi meg, hogy „nem képviseled a közösséget” vagy „nem vagy elég magyar”. Folytatva a sort a kátyús dűlőkön sportautóval vagánykodó, elkényeztetett gyermekeivel, akikben elkeseredett, de egyértelmű kimenetelű csatát vív a lelkiismeret a könnyen megörökölhető és busásan jövedelmező háztáji zsarnoksággal. Ott van még a beszari polgármester, aki kezét tördelve és izzadt homlokát törölgetve próbálja békés mederbe terelni az ügyet, és tükör előtt betanult mozdulatokkal tárja szét a kezét, úgy mondja: neki úgy kell vezetnie a települést, hogy mindenkinek jó legyen.

Csak az nem látott még rettegő, a felelősséget kétségbeesve hárító önkormányzati dolgozót, aki nem járt falusi polgármesteri hivatalban. Az elmúlt nyolc, huszonnyolc vagy hatvannyolc évben. Ismerjük a pálinkásüveg mélyére menekülő szakikat is, akik valaha óriások lehettek mesterségük űzésében, de mivel e mesterségüket mindenféle rendszerek és kormányzatok – no meg a fránya idő – törpévé zsugorították, hát zsugorodtak vele maguk is. Egész addig, amíg rögeszméiknek, féligazságaiknak és kényszerképzeteiknek lettek a mesterei. Nem kell bemutatni a főszereplőket, a született városi „gyüttmaradtakat”, akik nem igazán tudnak mit kezdeni a sokszor törvénnyé csontosodott rossz szokásokkal, és jó pár pofon után sem értik, hogy ki is az úr itt tulajdonképpen. (Egy Magyarországra költözött amerikai egyszer ezt úgy fogalmazta meg nekem: egész Közép-Európa mottója lehetne, hogy ne változtass semmin, már így is elég rossz itt minden. Először percekig röhögtem a mondaton, aztán rájöttem, hogy nem vicces.)

Nemcsak a Kojot figurái valósak, a film alaphelyzete is az. Így megy az élet a falvakban. Az értékesnek tetsző területeket sorra sajátítják ki a hatalmasodó kiskirályok, amit mi szép csendben nézünk végig, és már az is eseményszámba megy, ha valamelyikünk elvonítja magát. Mint egy kojot. Most kedvem lenne azt írni, hogy pedig már rég harapni kéne, csak tudom, hogy akkor a kizárólag saját, közpénzzel szigetelt karámjának falain belül virtuskodó kormánypárti sajtó uszítással vádolna, és kolumnákat sivalkodna tele arról, hogy erőszakra bujtanak fel az ellenzéki médiamunkások.

Úgyhogy maradjunk Kojotországban, annak is a peremén. Például az északin, ahova civilek csempészik a tisztítószert az iskolába, mert a tankerületnek nincs rá pénze. Aztán nézzünk át a keleti végekre, ahol politikai alapon dől el, hogy melyik település kap űrközpontot, és melyiknek (nem) jut szennyvízcsatorna, rendes út, vagy az önhibájukon kívül nehéz gazdasági helyzetbe került településeknek járó önhiki. Nézzünk szét délen is. Miután pirosra tapsoltuk tenyerünket a jelentősen túlárazott költségből megépült összművészeti és országvédelmi komplexum – a határzár – láttán, vegyük észre azt a kiserdőt, ahová egy bizonyos nagyvállalkozó helikopterrel jár vadászni, noha a terület nem is az övé. Nyugaton ugyancsak számos csodára bukkanhatunk: a legnagyobb talán az, hogy egyetemi diplomás fiatalok ingáznak itt nap mint nap a hanyatló Nyugatra takarítani.

Lehet minderre azt is mondani, hogy már régen sem volt másképpen. Hogy „azok is” csinálták ezt. Hát hogyne – pontosan ezért kéne abbahagyni az egészet. Mert attól még nem lesz jó a magyar mezőgazdaság, hogy nem egy vörös tsz-elnökből átvedlett zöldbáró játssza át külföldi strómanjának a földet, hanem egy pufi mellényes, kockás inges fidelitasos, akinek már az óvodában is közbeszerzési értesítő volt a jele. És attól még nem csökkennek a magyar vidéket sújtó problémák, hogy a komplett fideszes vezérkar arccal-névvel elharsogja, amit Lamperth Mónika csak suttogva mert közölni virágnyelven – jelesül hogy csak a „mi önkormányzataink kapnak majd pénzt”.

Most, az írás végén talán úgy érezheti az olvasó, hogy messzire kerültünk ettől a remek magyar filmtől. Pedig dehogy: végig itt voltunk Kojotországban. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha egyre többször halljuk a vonítást mégis.