Vonítani Kojotországban

Lehet azt mondani, hogy már régen sem volt másképpen. Hogy „azok is” csinálták ezt. Hát hogyne – pontosan ezért kéne abbahagyni.

Nemcsak a Kojot figurái valósak, a film alaphelyzete is az. Így megy az élet a falvakban. Az értékesnek tetsző területeket sorra sajátítják ki a hatalmasodó kiskirályok, amit mi szép csendben nézünk végig, és már az is eseményszámba megy, ha valamelyikünk elvonítja magát. Mint egy kojot. Most kedvem lenne azt írni, hogy pedig már rég harapni kéne, csak tudom, hogy akkor a kizárólag saját, közpénzzel szigetelt karámjának falain belül virtuskodó kormánypárti sajtó uszítással vádolna, és kolumnákat sivalkodna tele arról, hogy erőszakra bujtanak fel az ellenzéki médiamunkások.

Úgyhogy maradjunk Kojotországban, annak is a peremén. Például az északin, ahova civilek csempészik a tisztítószert az iskolába, mert a tankerületnek nincs rá pénze. Aztán nézzünk át a keleti végekre, ahol politikai alapon dől el, hogy melyik település kap űrközpontot, és melyiknek (nem) jut szennyvízcsatorna, rendes út, vagy az önhibájukon kívül nehéz gazdasági helyzetbe került településeknek járó önhiki. Nézzünk szét délen is. Miután pirosra tapsoltuk tenyerünket a jelentősen túlárazott költségből megépült összművészeti és országvédelmi komplexum – a határzár – láttán, vegyük észre azt a kiserdőt, ahová egy bizonyos nagyvállalkozó helikopterrel jár vadászni, noha a terület nem is az övé. Nyugaton ugyancsak számos csodára bukkanhatunk: a legnagyobb talán az, hogy egyetemi diplomás fiatalok ingáznak itt nap mint nap a hanyatló Nyugatra takarítani.

Lehet minderre azt is mondani, hogy már régen sem volt másképpen. Hogy „azok is” csinálták ezt. Hát hogyne – pontosan ezért kéne abbahagyni az egészet. Mert attól még nem lesz jó a magyar mezőgazdaság, hogy nem egy vörös tsz-elnökből átvedlett zöldbáró játssza át külföldi strómanjának a földet, hanem egy pufi mellényes, kockás inges fidelitasos, akinek már az óvodában is közbeszerzési értesítő volt a jele. És attól még nem csökkennek a magyar vidéket sújtó problémák, hogy a komplett fideszes vezérkar arccal-névvel elharsogja, amit Lamperth Mónika csak suttogva mert közölni virágnyelven – jelesül hogy csak a „mi önkormányzataink kapnak majd pénzt”.

Most, az írás végén talán úgy érezheti az olvasó, hogy messzire kerültünk ettől a remek magyar filmtől. Pedig dehogy: végig itt voltunk Kojotországban. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha egyre többször halljuk a vonítást mégis.