Ekkor 29 200 euró, több mint kétszer annyi GDP esett a közösség tagjaira, mint amennyit idehaza sikerült előállítanunk, míg a növekedés 2010-hez képest 3700 eurós.
A számok azt mutatják, hogy a magyar gazdaság valóban fejlődött a harmadik Orbán-kormány hét esztendeje alatt, de a növekedés ütemét tekintve elmaradtunk az Európai Unió egészétől. Pedig az országnak juttatott központi források történelmi esélyt nyújtottak arra, hogy felpörgessük a fordulatszámot. A kérdés az, hogy ha az ideáramló milliárdok ellenére sem voltunk képesek nagyobb sebességi fokozatba kapcsolni, mi lesz akkor, amikor már nem támaszkodhatunk a brüsszeli mankóra, a korábban – például irányított közbeszerzésekkel – eltékozolt eurók pedig nem fialnak újabb centeket.
A növekedés kapcsán tanulságos kitérni arra is, hogy a vizsgált időszakban hányan teremtették meg az összterméket. Nos, 2017-ben bő háromszázezer fővel többen álltak alkalmazásban, mint hét esztendővel korábban. Ez örvendetes. Ám a csaknem 12 százalékkal több „munkáskéz” nagyjából 27 százalékkal növelte a GDP-t, ami azt jelzi, hogy a termelékenységünk ugyan javult valamelyest, de sokkal kisebb mértékben a kívánatosnál. A növekedési fordulathoz nem elég a munkahely teremtés. Olyan munkára van szükség, amelynek nagy a hozzáadott értéke, és az összeszerelés nem ilyen.
Ha megnézzük, hol keletkezik egy termelési láncon belül az igazi haszon, azt látjuk, hogy az elején és a végén – vagyis a fejlesztés és az értékesítés viszi a prímet.
A közbülső tevékenység, vagyis a gyártás természetesen elengedhetetlen, de komoly hozzáadott értéket nem teremt. Nagyon kevés a jele annak, hogy a kormány érti ezt az összefüggést. Az ellenkezőjére több. Gondoljunk csak a merev szakképzési rendszer erősítésére a rugalmas felsőoktatás kárára.
