Orbán Viktor miniszterelnök többször is hangoztatta: hamarosan a térségünk lesz Európa növekedési motorja. Optimista kijelentés. Nézzük, mi az alapja. Egy ország gazdaságának általános állapotát és növekedési ütemét elsősorban a bruttó hazai termékkel (GDP), illetve annak alakulásával írják le a szakemberek. A mutatót úgy számolják ki, hogy az adott területen – jellemzően egy országon belül – megtermelt javak, előállított termékek és szolgáltatások értékéből kivonják az előállításukhoz használt áruk és szolgáltatások értékét.
Sokan vitatják, hogy a GDP valóban alkalmas egy gazdaság helyzetének leírására, és igazuk van. Hiszen csupán összképet ad, az árnyalatok érzékeltetésére nem alkalmas. Nem mutatja meg a regionális eltéréseket, nem tesz különbséget az oly sokszor emlegetett „valódi hazai”, illetve a betelepült, külföldi hátterű cégek teljesítménye között, elfedi a gazdaság szerkezetének esetleges torzulásait, és nem tükröz semmiféle szociális aspektust. A közgazdászok emiatt egyéb mutatók alkalmazásával is kísérleteznek, de ezek – mint például az elhíresült boldogságindex és társai – erősen szubjektívek, nem összevethetők. Szokták listázni az országokat az ott élők egészségi állapota, várható élettartama szerint is, amely rangsorokat jószerével ugyanazok az országok vezetik, amelyek a bruttó hazai termék tekintetében is elöl állnak. Úgyhogy
jobb híján a GDP alakulását vizsgálva próbálhatjuk megválaszolni, ment-e előbbre a magyar gazdaság 2010 óta, és ha igen, mennyivel.
Az Európai Unió Statisztikai Hivatala, az Eurostat többféle feldolgozásban közli a tagországok GDP-jének alakulását. Ezek egyike személyekre lebontva ismerteti az adatokat. Az egy főre eső éves GDP idehaza a 2010-es 9900 euróról 2700 eurós emelkedéssel 12 600-ra nőtt 2017 végére. Sok ez vagy kevés? Attól függ, mihez viszonyítjuk. Nézzük, mit értek el közben térségi vetélytársaink, a másik három visegrádi ország. Kezdjük Varsóval. Az egy főre jutó lengyel GDP ugyanezen időszakban 9400 euróról 12 100-ra emelkedett. Ötszáz euróval állunk most jobban – pont annyival, amennyivel 2010-ben előrébb voltunk. A növekedésünk ebben az összevetésben hajszálra ugyanannyi. Szlovákia viszont 12 400 euróról – csaknem onnan, ahol mi most állunk – indult, ezt tornászta fel 2017-re 15 600-ra. Ez koponyánként 3200-as növekedés. Jóval nagyobb, mint a miénk. Csehországban is ennyivel nőtt az egy főre jutó GDP, de ők magasan, 18 100 eurón állnak. Az Európai Unió egészére a legfrissebb adatunk 2016-os.
Ekkor 29 200 euró, több mint kétszer annyi GDP esett a közösség tagjaira, mint amennyit idehaza sikerült előállítanunk, míg a növekedés 2010-hez képest 3700 eurós.
A számok azt mutatják, hogy a magyar gazdaság valóban fejlődött a harmadik Orbán-kormány hét esztendeje alatt, de a növekedés ütemét tekintve elmaradtunk az Európai Unió egészétől. Pedig az országnak juttatott központi források történelmi esélyt nyújtottak arra, hogy felpörgessük a fordulatszámot. A kérdés az, hogy ha az ideáramló milliárdok ellenére sem voltunk képesek nagyobb sebességi fokozatba kapcsolni, mi lesz akkor, amikor már nem támaszkodhatunk a brüsszeli mankóra, a korábban – például irányított közbeszerzésekkel – eltékozolt eurók pedig nem fialnak újabb centeket.
A növekedés kapcsán tanulságos kitérni arra is, hogy a vizsgált időszakban hányan teremtették meg az összterméket. Nos, 2017-ben bő háromszázezer fővel többen álltak alkalmazásban, mint hét esztendővel korábban. Ez örvendetes. Ám a csaknem 12 százalékkal több „munkáskéz” nagyjából 27 százalékkal növelte a GDP-t, ami azt jelzi, hogy a termelékenységünk ugyan javult valamelyest, de sokkal kisebb mértékben a kívánatosnál. A növekedési fordulathoz nem elég a munkahely teremtés. Olyan munkára van szükség, amelynek nagy a hozzáadott értéke, és az összeszerelés nem ilyen.
Ha megnézzük, hol keletkezik egy termelési láncon belül az igazi haszon, azt látjuk, hogy az elején és a végén – vagyis a fejlesztés és az értékesítés viszi a prímet.
A közbülső tevékenység, vagyis a gyártás természetesen elengedhetetlen, de komoly hozzáadott értéket nem teremt. Nagyon kevés a jele annak, hogy a kormány érti ezt az összefüggést. Az ellenkezőjére több. Gondoljunk csak a merev szakképzési rendszer erősítésére a rugalmas felsőoktatás kárára.
Matolcsy György legutóbbi víziója szerint rövid idő alatt, 2030-ra utolérjük a közösség egészének átlagát, 2050-re pedig Ausztriát is. Aki akar, higgyen a jegybankelnöknek, ám az elmúlt évek felzárkózási tempója nem ad okot ilyen reményre. A gyorsabb növekedéshez olyan versenyképességi javulásra lenne szükség, amelynek csíráját sem fedezhetjük fel a jelenlegi rendszerben. Gyökeres változtatások nélkül Magyarország nem motorja, fékje lesz az európai növekedésnek.
