Hogy is lehetne Orbán Viktor Haynau?

Haladók és bezárkózók, hazafiak és idegenek – a magyar történelem ismétli önmagát.

Sajnos nem Haynau, inkább Kossuth a Kossuth téren – kommentálta március 15-én egy radikálisan Európai Unió-párti liberális publicista egy poszt alá, amelyben lehaynauzták Orbán Viktort a beszéde miatt. Így van – ért egyet ultrajobboldali-monarchista ismerősöm a libsivel. Orbán balliberális szempontból a nemzeti bezárkózás, a maradiság, a fejletlenség, a Nyugat-ellenesség képviselője, az újfeudalizmus megteremtője. Ultrajobbos-monarchista szempontból viszont populista és plebejus nacionalista. Ráadásul református. Hogyan is lehetne Orbán Viktor Haynau? Egyre több liberális tekint vissza nosztalgiával a Habsburgokra – és megjelent ez a nosztalgia a radikális jobboldalon is.

Ha Orbán győz, kilépünk – vagy kiakolbólítanak minket – az EU-ból, és akkor itt sárország lesz, nacionalista Mucsa, elmaradottság, hűbéresség, putyini terror. Valóban, a miniszterelnök maga mondta, hogy félázsiai nép vagyunk, nem való nekünk a liberális demokrácia. Ha viszont az ellenzék győz, vége a függetlenségnek, vele a nemzetnek, migránsokat telepítenek be, integráció címszó alatt pedig újra eladják az állami javakat az idegen nagytőkének.

1905 januárjában megbukik a kiegyezés óta kormányon lévő Szabadelvű Párt. A választást a függetlenségi eszmét zászlajára tűző „nemzeti koalíció” nyeri, egy nacionalista, keresztény-konzervatív alapon antikapitalista és antiliberális szekértábor. Ferenc József nem hajlandó kinevezni az új kormányt, helyette a bécsi illetőségű Fejérváry Géza testőr tábornokot teszi egy átmeneti kabinet élére. Hirtelen visszatér az abszolutizmus, de fellángol a „nemzeti ellenállás” is, minthogy egyes vármegyék nem hajtják végre a darabontkormánynak csúfolt kabinet utasításait. Az akkori „balliberálisok”, a szocialisták és polgári radikálisok viszont a bécsi abszolutista törekvéseket támogatják. Kristóffy József belügyminiszter titkos tárgyalásokat kezd a Szociáldemokrata Párttal, társadalmi reformokat ígérve, ha Bécs-barát politikát folytatnak.

A „nemzeti oldal” fő jellemzője a nacionalista szűklátókörűség, ekkor már antiszemitizmussal is elegyítve, illetve a munkássággal és a szegényparasztsággal szembeni mély lenézés és arrogancia. Kapitalizmusellenessége sem más, mint pőre feudalizmusnosztalgia és modernizációellenesség. A dzsentri számára minden, ami modern, nem magyar. „Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió s a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus ” – írja Ignotus a korai Nyugat hasábjain. A progresszivista értelmiségi a függetlenségpárti dzsentri szemében hazaáruló, „osztrákbérenc”, „bécsi ügynök”. „Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből” – fogalmaz másutt Ignotus.

A haladáspártiak egy része viszont tényleg Bécs felé kacsingat, és kap is támogatást onnan, minek fejében kettős mércével mér: amilyen kérlelhetetlen szigorral ítéli meg a keresztény úri Magyarországot, legalább olyan elnéző a Habsburgok abszolutista törekvései iránt. Diner-Dénes József, Jászi Oszkár barátja, Károlyi későbbi külügyi államtitkára emlékirataiban kijelenti, hogy a magyarországi demokratikus mozgalom legfőbb ösztönzője Ferenc Ferdinánd volt, a nemzeti függetlenségi eszme pedig nem több öreg és korhadt jelszónál. Kossuthot és a ’48-as hagyományt is ócsárolja – ami azért akkoriban jóval nagyobb tabu volt, mint manapság. A Szociáldemokrata Párt is ennek szellemében marad távol a Kossuth-ünnepségektől, ami már Ady Endrének sem tetszett. Még Kunfi Zsigmond is úgy fogalmaz, hogy a „demokrácia a császári abszolutizmus szövetségében, a demokrácia a nagyszerű magyar parlamentarizmus ellen, az ország első politikusai ellen”.

Hasonló a képlet egy évszázaddal korábban, II. József reformjai idején. Egyfajta hideg polgárháború és heves kultúrharc robban ki az „ősi jogait” a nemzet szabadságaként beállító, a vármegyei autonómiát a központtal szemben védelmező nemesség, valamint az ország fejlődését, vele a nép felemelését hirdető, ám császárhű vagy jobbára kozmopolita fejlődéspártiak között. A progresszív reformok kemény birodalmi törekvéssel járnak együtt, a nemzeti ellenállás viszont maradisággal és nemesi önzéssel.

A jobbágyok felszabadítása, a vallási türelem, az infrastruktúra fejlesztése a gyűlölt német nyelv hivatalossá tételével, vele az idegen kultúra erőszakolásával társul – természetesen az akkori felvilágosult értelmiségiek támogatásával. A nép felemelkedését, illetve a fejlődést valóban áhító, jóhiszemű, idealista, bár korlátolt jozefinista reformerek mellett feltűnnek a kevésbé jóhiszemű császári ügynökök és idegen kalandorok. A nemzet szabadságát hirdető nemesség divatba hozza a magyaros öltözködést, a magyar ételeket, síkra száll a magyar nyelv ügyéért. Még a kuruc költészetre emlékeztető verselés is föltűnik hosszú szünet után a semmiből, Habsburg-ellenes tartalommal. Viszont ellenez mindent, ami külhoni, legyen az zene, irodalom, öltözködés, eszme. Adózni nem akar, az összeírást is szabotálja. A nemesi ellenállás képviselői a nép nevében beszélnek, ami alatt azonban „Werbőczy népét”, az „igazi magyarok” nemesi társadalmát értik. Ahogyan a szabadságjogok védelme alatt is a saját előjogaik védelmét. A jogfosztott, kiszipolyozott jobbágyság és a nemesekkel szemben álló polgárság Bécs természetes szövetségese.

Az ezt megelőző kuruc–labanc ellentétre nagyjából ugyanez jellemző. Európai színvonalú reformok és magyargyűlölő idegen kalandorok, közigazgatási és infrastrukturális fejlesztések, gyarmatosító birodalmi törekvések az egyik oldalon, a nemzeti függetlenség eszméje fegyelmezetlen, idegenellenes, konzervatív nemesek és hajdúk tömegeivel a másikon – hiába a Nyugaton nevelkedett Rákóczi összes reformtörekvése.

Még korábban, 1505 őszén a Werbőczy vezette köznemesi párt Rákos mezején egységesen foglal állást az idegen trónkövetelőkkel szemben. Az ország „rémséges szétrongyolódásának és csúfságos pusztulásának” az idegen uralkodók az okai, akik élvetegek és puhányok, fegyverforgatás helyett tunyaságban tespednek, távol állnak tőlük a szittya erkölcsök és szokások. Ám a töröknél is kegyetlenebbül dúlják a hazát, nyomorgatják a népet, és miattuk vesztek oda az olyan régi magyar területek, mint Halics, Ladomér, Bulgária, Ráma vagy Szerbia. Határozatokat hoznak arról is, hogy se egyházi, se világi hivatalt ne tölthessen be idegen, ne vehessen részt a tanácsokban, ne lehessen vámszedő, ne szerezhessen birtokot az országban. A magyaroknak pedig meg kell tiltani, hogy velük közös kereskedőtársaságokat alapítsanak. A gyűlések nyomán gyakoriak a zavargások, a feltüzelt tömeg feltöri a sziléziai, olasz, zsidó és más kereskedők házait, megtámadja, kirabolja őket.

A köznemesi párt idegenellenessége és a főnemesi párttal szembeni gyűlölete nem teljesen alaptalan. A nagykereskedők többsége a hasznot hazavitte vagy hazaküldte Augsburgba, Nürnbergbe, Krakkóba, Itáliába. A gazdagabbak nem is Magyarországon élnek, ide csak a megbízottjukat küldik. A bel- és külföldi árak közötti különbözetből eredő haszon kivándorol az országból. Az ügyletek haszonélvezői nemcsak a kereskedők, hanem az arisztokraták és a főpapok is, akik védik és segítik az ügyeskedőket, minek fejében részesülnek a profitból. Nem véletlen, hogy az országnagyok ellen mindenkor ott van a külfölddel, sőt az ellenséggel való szövetkezés, vagyis a hazaárulás, az „országrontás” vádja. Mátyás halála után a főurak egyéni érdekeiket a központi hatalom ellenében érvényesítik, ezért szövetkeznek mindenféle külhoni hatalommal, és keresik azok kegyeit. Főként a Habsburgokét – miközben ők is mindvégig az ország érdekére és a védelem szükségességére hivatkoznak.

Ezek az állapotok előzték meg a Dózsa-felkelést, majd Mohácsot. A mohácsi csatavesztés évében írja Burgio pápai nuncius: ha Magyarországot három aranyforint árán ki lehetne rántani a veszélyek örvényéből, nem akadna három ember, aki összeadná ezt az összeget.