Az egyik patinás brüsszeli kocsmába hajdan a szemközti bank fiatal tisztviselői jártak. Sörözés közben marokkót játszottak, amit csak akkor szakítottak félbe, amikor váratlan tőzsdehírre figyelmeztetve megszólalt a bank utcára kihelyezett csengője. Ekkor visszaszaladtak dolgozni. A számlát mindig annak kellett kifizetnie, aki a csengő megszólalásakor bukásra állt. Függetlenül attól, hogy addig hányszor nyert vagy vesztett.
Ha meggondoljuk, a parlamenti választás is hasonlít az efféle marokkóhoz. Aki nyer, annak négy esztendőre visszamenőleg minden hibája elfelejtődik. Aki veszít, annak az összes addigi jó ötlete és innovációja a semmibe hull. Vagy legalábbis újabb négyévnyi ellenzéki létezésbe.
Fél éve a magyar közéletben az volt a csendes közmegegyezés, hogy a 2018-as választást biztosan nyeri a Fidesz, ezért az ellenzéki pártoktól a viszonylagos jó szereplés is sikernek tekinthető. Az elmúlt hónapokban aztán néhány civil kezdeményezés, majd a hódmezővásárhelyi választás után megfordult a közhangulat. Kezdett úgy látszani, hogy széles körű ellenzéki összefogással, az egyéni választókerületekben való ügyes stratégiával mégis megdönthető Orbán Viktor egyeduralma. Ez a lélektani fordulat új helyzet elé állította az ellenzéki pártokat. Ma már elmondható, hogy ha az ellenzék mégis veszít, azért a változást akaró több millió ember nem a választási rendszert, nem is az örök magyar balsorsot, hanem az ellenzéki pártok politikusait fogja hibáztatni. A magyar demokrácia akkor roppan meg teljesen, ha a közvélemény a Fidesz mellett a teljes ellenzékben is csalódik. Minél elérhetőbbnek látszik a győzelem, annál jobban fogjuk utálni azokat, akiket okkal vagy ok nélkül, de a vereségért felelősnek tartunk.
Azt is látni kell, hogy ez a veszély nem egyformán fenyegeti az ellenzéki pártokat. Az LMP és a Demokratikus Koalíció a parlamentbe jutást és az önálló frakció alakítását is eladhatja félsikerként.
A Párbeszéddel kibővült MSZP, illetve a Jobbik esetében azonban a hívek elszánt magján kívül mindenki kudarcnak látná a tíz-egynéhány százalékos részvételt egy újabb fideszes többségű parlamentben. Az MSZP a múltjából, a Jobbik pedig eddigi dinamikájából eredően a kormányváltásra van predesztinálva, és ha ez megint elmarad, ezek a pártok gyakorlatilag mindent buknak. Ellenfeleik és csalódott szavazóik egybehangzóan hirdethetik majd, hogy tudatosan, ki tudja, milyen júdáspénz reményében játszották el a történelmi esélyt. Ami amúgy valószínűleg nem igaz. De aki már nagyon gyűlöli az állami szintre emelt korrupciót, a fideszes hatalmi gőgöt, az örökös botrányokat, az nem bocsát meg azoknak, akik szerinte nem tettek meg mindent a kormányváltásért. Ilyen négy év után nem lehet visszaülni a parlamentbe, és jól fizetett ellenzékiként az útfelbontások vagy a tankerületi visszásságok ügyében interpellálgatni. Vagy lehet – de csak súlyos morális önfeladás árán.
