Az egyik patinás brüsszeli kocsmába hajdan a szemközti bank fiatal tisztviselői jártak. Sörözés közben marokkót játszottak, amit csak akkor szakítottak félbe, amikor váratlan tőzsdehírre figyelmeztetve megszólalt a bank utcára kihelyezett csengője. Ekkor visszaszaladtak dolgozni. A számlát mindig annak kellett kifizetnie, aki a csengő megszólalásakor bukásra állt. Függetlenül attól, hogy addig hányszor nyert vagy vesztett.
Ha meggondoljuk, a parlamenti választás is hasonlít az efféle marokkóhoz. Aki nyer, annak négy esztendőre visszamenőleg minden hibája elfelejtődik. Aki veszít, annak az összes addigi jó ötlete és innovációja a semmibe hull. Vagy legalábbis újabb négyévnyi ellenzéki létezésbe.
Fél éve a magyar közéletben az volt a csendes közmegegyezés, hogy a 2018-as választást biztosan nyeri a Fidesz, ezért az ellenzéki pártoktól a viszonylagos jó szereplés is sikernek tekinthető. Az elmúlt hónapokban aztán néhány civil kezdeményezés, majd a hódmezővásárhelyi választás után megfordult a közhangulat. Kezdett úgy látszani, hogy széles körű ellenzéki összefogással, az egyéni választókerületekben való ügyes stratégiával mégis megdönthető Orbán Viktor egyeduralma. Ez a lélektani fordulat új helyzet elé állította az ellenzéki pártokat. Ma már elmondható, hogy ha az ellenzék mégis veszít, azért a változást akaró több millió ember nem a választási rendszert, nem is az örök magyar balsorsot, hanem az ellenzéki pártok politikusait fogja hibáztatni. A magyar demokrácia akkor roppan meg teljesen, ha a közvélemény a Fidesz mellett a teljes ellenzékben is csalódik. Minél elérhetőbbnek látszik a győzelem, annál jobban fogjuk utálni azokat, akiket okkal vagy ok nélkül, de a vereségért felelősnek tartunk.
Azt is látni kell, hogy ez a veszély nem egyformán fenyegeti az ellenzéki pártokat. Az LMP és a Demokratikus Koalíció a parlamentbe jutást és az önálló frakció alakítását is eladhatja félsikerként.
A Párbeszéddel kibővült MSZP, illetve a Jobbik esetében azonban a hívek elszánt magján kívül mindenki kudarcnak látná a tíz-egynéhány százalékos részvételt egy újabb fideszes többségű parlamentben. Az MSZP a múltjából, a Jobbik pedig eddigi dinamikájából eredően a kormányváltásra van predesztinálva, és ha ez megint elmarad, ezek a pártok gyakorlatilag mindent buknak. Ellenfeleik és csalódott szavazóik egybehangzóan hirdethetik majd, hogy tudatosan, ki tudja, milyen júdáspénz reményében játszották el a történelmi esélyt. Ami amúgy valószínűleg nem igaz. De aki már nagyon gyűlöli az állami szintre emelt korrupciót, a fideszes hatalmi gőgöt, az örökös botrányokat, az nem bocsát meg azoknak, akik szerinte nem tettek meg mindent a kormányváltásért. Ilyen négy év után nem lehet visszaülni a parlamentbe, és jól fizetett ellenzékiként az útfelbontások vagy a tankerületi visszásságok ügyében interpellálgatni. Vagy lehet – de csak súlyos morális önfeladás árán.
Az MSZP terhe kettős. Ha bukja a tíz százalékot, akkor megsemmisül a párt, amely minden történelmi terhével együtt is a magyar szociáldemokrácia közel másfél évszázados örökségét képviseli. De ha éppen csak parlamenti párt marad, akkor sem lesz már az, ami az elmúlt negyedszázadban volt. Kormányváltó és néppárti jellege jó időre eltűnik. A Jobbik nem a múltját, hanem a jelenét és a jövőjét veszítheti el a vereséggel. A kormánypárti média jól összehangoltan, egyszerre három szólamban gyalázza a pártot. Egykori „balliberális” értelmiségiek most kérik számon Vona Gáboron pártja sok évvel ezelőtti „rasszizmusát”. Mások azon sopánkodnak, hogy a Jobbik már nem elég szélsőjobboldali, lám, a Heller Ágnes-féle zsidók támogatását is elnyerte. És már hangosan bejelentkeztek azok az árulók is, akik Vona Gábor és hívei elzavarásával a Fidesz segédcsapatává, második KDNP-vé alakítanák a pártot.
Az MSZP-t és a Jobbikot sok minden választja el egymástól. Egy dologban azonban közös az érdekük – és az ország szempontjából most ez a legfontosabb. Mindkettő akkor éri el a legfőbb célját, a Fidesz leváltását és a demokrácia helyreállítását, ha nemcsak maga, hanem a másik párt is sok egyéni mandátumot tud szerezni. Aki ezt a tényt nem fogadja el, az máris megszavazta az újabb négy esztendőt Orbán Viktornak. Nem ördöngösség kiszámítani, melyik választókerületben kinek kell előre engednie a másikat. Van, ahol a jobbikosok sohasem szavaznának a szocikra, van, ahol igen. És fordítva. Ezt kell összeadni, és így megtörhető a fideszes egyeduralom.
Persze a Fidesz győzelme esetén is megmarad a többpártrendszer. Még Észak-Koreában is három párt alkotja a parlamentet. Az állampárt mellett ott üldögélnek a szociáldemokrata és a vallásos nacionalista párt képviselői is. Ez is egyfajta „centrális erőtér”. De ha ennél jobbat akarunk, akkor követeljük ki ellenzéki pártjainktól a felelős döntést.
A szerző publicista, volt EP-képviselő
