Nem mérni, merni – ennek van ideje

Nyomást kell gyakorolni a pártokra, hogy ne akadályozzák a többségi akarat sikerét.

Egy hónap múlva választás lesz Magyarországon. A választópolgárok többsége változást akar, és a változás érdekében az ellenzéki pártok összefogását sürgeti. Normális országban ilyenkor a közvélemény-kutatók lázasan mérnek, mérési eredményeikkel teli van a sajtó, a pártok koalíciókat kötnek, a politizáló civilek választókerületenként a legesélyesebb ellenzéki jelölt mellett mozgósítanak: próbálnak nyomást gyakorolni a pártokra, hogy ne akadályozzák a többség akaratának érvényesülését. Nálunk persze nem így zajlanak a dolgok.

A közvélemény-kutatók semmitmondó országos adatokat közölnek. Bár tudhatnánk, nem tudjuk – a médiából legalábbis –, hogy melyek azok a választókerületek, ahol a kormánypártok legyőzhetők, és hogy ott kire szavazzon, aki ezt a győzelmet óhajtja. Ha nagy ritkán számokat látunk – mint a minap is Mellár Tamás pécsi körzetéről –, kimatekolják, hogy az ellenzéki többség úgysem győzheti le a kormánypárti kisebbséget, mert pártjaik híveinek körében úgymond csekély az átszavazási hajlandóság. Azt elhallgatják, hogy a választás kimenetelét azok fogják eldönteni, akik még nem tudják vagy nem árulják el, hogyan fognak szavazni. Márpedig egy jelentős részük nem azért rejtőzködik, mert nincs véleménye, hanem mert nagyon is van: a lesújtó kínálatról. Vagy el sem megy szavazni, mert minek szavazzon esélytelenekre. Vagy mindaddig és mindenek ellenére kitart Orbán Viktor mellett, akitől többé semmi jót nem remél, ameddig nem lát esélyt a változásra – de elpártol tőle, ha végre kedvére való jelöltet talál az ellenzéki oldalon. Így azután nem győzünk álmélkodni és lelkesedni, amikor a biztos jobboldalinak számító Hódmezővásárhelyen fölényes győzelmet arat Márki-Zay Péter, az ellenzék jelöltje.

A pártok egymásnak is esküdt ellenfelei lévén vonakodnak az együttműködéstől, bár tudják, hogy külön-külön nem győzhetnek. Addig alkudoznak, amíg ki nem futnak az időből. Ádáz csaták dúlnak – sajnos pártokon belül – azok között, akiknek a győzelem fontosabb, és azok között, akik úgy gondolják, a kényelmetlen együtt kormányzásnál többet hozhat a konyhára, ha megmaradnak a nyugodalmas ellenzéki szerepben. Ne feledjük, az erős pártok erős emberei országos listáról mindenképpen bekerülnek a parlamentbe. De lehet, hogy ezúttal is csak a választópolgárokról feledkeztek meg – arról tudniillik, hogy mire megegyeznek, nem marad idejük meggyőzni híveiket az összefogás, valamint a közös siker érdekében hozott áldozat értelméről. Különösen akkor nem, ha az utolsó pillanatig azt sulykolják, amit a Jobbik, hogy egyedül is győzni tudnak, vagy amit az LMP, hogy a részvétel a technikai koalícióban az imázsukat rontaná. (Ha előbb megszabadulnak ettől a balhiedelemtől, most előbbre tartanánk.)

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a civilek is eltévesztik a maguk szerepkörét, és abban jeleskednek, amiben a legkevésbé illetékesek. Hiszen a pécsi választókerületben – és másutt is – nekik köszönhetjük (mármint a Közös Ország Mozgalomnak) a friss közvélemény-kutatási adatokat. Szerintem a milliós költségigényű mérési eredményeket beszerezni és közzétenni nem civilek dolga volna, hanem az olvasó érdeklődéséért versengő médiumoké és a szavazatokért küzdő pártoké, demokratikus országban legalábbis. Ettől még derék dolog is lehetne, hogy civil mozgalmak végzik el mások munkáját. A baj csak az, hogy választás idején a közvélemény tőlük nem híreket vár, hanem útmutató kezdeményezést.

Ne legyünk naivak: a pártok úgyis tudják, amit tudni akarnak, legfeljebb nem áll érdekükben, hogy kiterítsék a kártyáikat. Nem szorulnak rá a mások adataira, és mondhatják, amit Churchill mondott, hogy egyedül azoknak a statisztikáknak hisznek, amiket személyesen maguk hamisítottak. A jövőben bekövetkező eseménnyel kapcsolatban ugyanis a számok mindig vitathatók. A jóslatok nem arra valók, hogy előre jelezzék, hanem hogy befolyásolják, ami történni fog.

Az esélyeket egyébként nagyjából bárki megtudhatja, aki kíváncsi rájuk. Hiszen nem vaktában, hanem ilyen adatok alapján állítja Elek István, a Viszlát, kétharmad! és mások is, hogy egyesült erővel a Fidesz legyőzhető, de csakis akkor, ha valamennyi ellenzéki erő összefog. Ennek a tudatában intéztük a Magyar Nemzetben január 30-án megjelent Nyílt levelünket az ellenzéki pártokhoz és választóikhoz.

Az összefogás érdekében azonban a civileknek nem mérniük, hanem merniük kellene! Merni kimondani, amit a pártoknak nehezebben hiszünk el, és nekik, lássuk be, tényleg nehezebb is: hogy politikai meggyőződésünktől függetlenül hol kire érdemes szavazni, ha változást akarunk. Adott esetben a szocialistának a Jobbik jelöltjére, a Jobbik hívének Gyurcsány emberére, igen. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az áron, kölcsönösségi alapon, az ő pártja is elnyer olyan körzeteket, amelyekre semmi esélye sem lett volna máskülönben. Erről a civileknek könnyebb meggyőzniük polgártársaikat, mint a pártoknak, amelyek Magyarországon köztudomásúlag nemigen élvezik a közönség bizalmát. Nem mellesleg, amit a fejük felett elhatároznak, abba a helyi embereknek is kell hogy legyen beleszólásuk: ki az, akibe hajlandók a bizalmukat helyezni. Velük ezt ki fogja megbeszélni?

Ötven-hatvan ilyen nyerhető körzet van az országban. De csak akkor, ha az ellenzéki „válogatottkeret” országos névsorát a pártoktól független állampolgári kezdeményezések sürgetik, hirdetik, ajánlják mindenütt. (Nem civil szervezetek, isten őrizz! Itt törvény tiltja, hogy bejegyzett civil szervezetek politizáljanak, és mivel jogállam vagyunk, ezt a törvényt – az ellenzéki civilekkel legalábbis – keményen betartatják. Az állampolgárt azonban egyelőre nem tiltották el a politikától, csak a kedvét igyekeztek elvenni tőle, meglehetős sikerrel.) Ennek napokon belül meg kellene történnie. Mert ha az ellenzéki sajtóban és a közösségi médiában elterjedne is a hír, a sikerhez az is szükséges, hogy helyben, a választókerületekben az országos közmegegyezés képviseletét hiteles Márki-Zay Péterek vállalják magukra és segítsék győzelemre. És akkor a hazugságra és gyűlöletkeltésre épített Orbán-rendszer valóban véget érne.

De ne feledjük: az „Egy jelöltet a változásért” kivételes helyzetben született, rendhagyó kezdeményezés, képviselete olykor hálátlan feladat. Csak az vállalkozzon rá, aki nem akar tovább a jogtipró új pártállam alattvalójaként, kapzsi és korrupt hűbéreseinek kiszolgáltatva élni. Ha nem akar, most tehet róla, de ezt csak egy úton érheti el.

Ennek belátáshoz a választópolgároknak idő kell – de már alig van időnk. És ezt a drága időt nem szabad további méricskéléssel elpocsékolni!

A szerző filozófus