Sorvadó nemzet, siralmas családpolitika

Egyetlen káros folyamatot sem tudtak megállítani a kormányzat sikerként beállított intézkedései.

Az egyszemélyes háztartások száma is sokat mond társadalmi állapotainkról, hiszen a magány nem természetes, vagyis ideális esetben az egyszemélyes háztartások száma nulla. Miközben a lakosságszám 96 százalékra esett vissza, az egyszemélyes háztartások száma az ezredfordulón mért érték 135 százalékára, az üres lakásoké pedig majdnem másfélszeresére nőtt. Magyarán nagy tempóban gyorsul az elnéptelenedés. Egy pillantás a családpolitikán túlra: a legrosszabb demográfiai állapotban lévő Tolna megye lélekszáma 2015-ben az 1870. évi alá esett! Tolna népessége 1870-től 1983-ig nőtt, az azóta eltelt 32 évben pedig elveszítette 113 év növekményét.

A kormány igen büszke a bölcsődefejlesztésekre. Most ne foglalkozzunk azzal, vajon jó-e a gyermekeket bölcsődébe adni, nézzük a számokat. Idén 10 milliárd forintot költenek erre a célra, új intézményekre és bővítésekre, a hivatalos tájékoztatás szerint „elsősorban a közép-magyarországi régióban”. Számoljunk: a 0–3 éves korosztály Közép-Magyarországon összesen 119 ezer gyermek. Ha mind bölcsődébe járnának, gyermekenként 84 ezer forintot költene el a kormány intézményfejlesztésre. Ez teljesen normális – volna. Csakhogy 2017-ben Közép-Magyarországon 15 700 gyermeket írattak be bölcsődébe, míg férőhely hiányában 1105-öt utasítottak el. Ha erre vetítjük a 10 milliárdos fejlesztést, akkor 9,05 millió forintot kapunk gyermekenként – ami akár egy lakótelepi lakásra is elég. Ha a 10 milliárdot a teljes országra vetítjük, 2201 elutasított kisgyermekre oszthatjuk el az összeget, ami bő 4,5 milliós fejlesztés gyermekenként. Ennyiért sok faluban egész házat kapni. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) tájékoztatása szerint „az elmúlt években 117 milliárd forintot irányoztak elő bölcsődei és óvodai férőhelyek létrehozására, aminek köszönhetően az új bölcsődei férőhelyek száma közelít az 5000-hez, a fejlesztetteké pedig 11 ezer felé tart”. Ez nem más, mint körmönfont parasztvakítás, ugyanis kezelhetetlen az adatsor, nem következtethető ki belőle semmi az elköltött pénzek hasznosulásáról. Hová ment ez az irdatlan mennyiségű forrás?

Nem csupán a bölcsődefejlesztésekre igaz, hogy lehetetlen őszinte, átlátható adatot kapni a kormányzat közpénzköltéseiről. A családpolitika címén folyó maszatolás szimpla agitprop, valóságosan felmutatható eredmények nélkül.

Egyenesen bohózatba illő az is, hogy a kormány nagylelkűen elengedi a harmadik gyermekét megszülő nő hátralévő diákhitelét. Igaz, a második gyermek után elengedik a hitel felét, de az első gyermek után csak három évre felfüggesztik a törlesztést.

Ezt a megható nagyvonalúságot akkor kezeljük a maga valós értékén, ha tudjuk, hogy 100 felsőfokú végzettségű nőnek 123 gyermeke volt a 2016-os mikrocenzus szerint. Nyilván nagyszerű volna, ha ez a szám jócskán emelkedne, de ki hiheti józan ésszel, hogy majd pont a diákhitel elengedésétől fog nőni az egyetemet végzett nők termékenysége? Kíváncsian várjuk, hogy a kormány és a Diákhitelközpont mikor ünnepli majd meg az első emiatt elengedett diákhitelt.

A kormányzati családpropaganda zászlóshajója a családok otthonteremtési kedvezménye, a csok. Az Emmi friss tájékoztatója szerint két és fél év alatt 66 ezer család vette igénybe, miközben a támogatásra fordított összeg már meghaladta a 180 milliárd forintot. Jogos kérdés ismét: mi a hozadéka ennek a rengeteg pénznek? A választ láttuk föntebb: a születésszámban és a családok számában semmi.

Aki eredményt keres, megtalálhatja az építőipari áremelkedésekben és a lakásárak emelkedésében. A csok nem családpolitika, hanem gazdaságélénkítés. Hogy a csok elsősorban propaganda, azt egyetlen osztással is beláthatjuk. A lenyűgöző számok valójában azt jelentik, hogy egy-egy család átlagosan 2,7 millió forintot kapott. Igazán nagy bajba azok kerülnek majd, akik három vagy több gyermekre vettek fel hitelt hosszú távra – a kormánypropaganda nagyobb dicsőségére. A csokhitel ugyanis aranybánya a bankoknak, amelyek nagyjából 3,5-szer annyi kamatot kapnak így, mintha államkötvénybe fektetnék ezt a pénzt. A csok óriási árfelhajtó hatást gyakorolt a lakáspiacra. Megugrott miatta a használt lakások ára, aztán az új lakásoké, és persze az építőanyagoké is. A fideszes propaganda-hadjárat azt érte el, hogy ma a családi önerő csokkal együtt is kisebb ingatlanra elég, mint a csok bevezetése előtt, és ehhez vehet föl még kölcsönt a családfő.

„Nagyszülői nyugdíj” gyanánt népszerűsíti a kormány a nők negyvenévi munkaviszony utáni nyugdíjazásának lehetőségét. Ez jól hangzik, de a valóságban az anyaságot kétszeresen büntető szisztéma. A negyven év úgynevezett „jogosultsági idő”, amiből maximum nyolc évet lehet nem kereső tevékenységgel (gyessel, gyeddel) megszerezni. Vagyis maximum két gyermek gondozását honorálja a rendszer teljes időtartammal. Aki három vagy több gyermekkel volt otthon három-három évet, azt bünteti. Egy háromgyermekes anyukának ugyanis 41 év kell, egy négygyermekesnek 44, az ötödik gyermektől kezdve megint elismernek gyermekenként egy-egy esztendőt, tehát aki öt gyermeket nevelt fel, és velük ötször három évet töltött otthon, annak beszámítanak kilenc évet, azaz 42 év kell a jogosultsághoz.

A gyermeknevelésért a „családbarát” kormánytól természetesen nem jár nyugdíj, tehát aki a negyven évet „munkaviszonyban” tölti, sokkal több pénzre számíthat, mint aki ebből a negyvenből akármennyit is gyermeknevelésre fordított. És a felosztó-kirovó nyugdíj logikájából következően a mások által fölnevelt gyermekektől veszik el az ő több nyugdíját.

Fontos a halálozások szomorú statisztikája, de a nemzet jövőjéről keveset árul el. A halálozások száma 2001 óta tulajdonképpen konstans, 130 ezer, plusz-mínusz 3000 évente. A társadalmilag fontos adat az elöregedettség: a hatvan évnél idősebbek száma 2001-ben 2,08 millió, 2017-ben 2,56 millió fő volt, vagyis 480 ezerrel nőtt.

Összességében szomorúan kell megállapítanunk, hogy egyetlen rossz folyamatot sem sikerült megállítania a „családbarát” kormánynak (néhányat talán lassítani tudott). Ez nem meglepő, hiszen az állítólag keresztény kormányzat megmaradt újkádárista-marxista alapon, ami a gyermeket mint gondot ábrázolja, a politikától a kabaréig a gyermek más összefüggésben szóba sem kerül, csak mint költség, nehézség, a jólét akadálya. Nem meri felvállalni a nyilvánvaló igazságot, hogy a gyermek lehetőség, az egyetlen igazi esély a jobb jövőre, a boldogságra.

(A cikkben szereplő statisztikai adatok forrása a Központi Statisztikai Hivatal.)

A szerző esszéista