Egy hideg februári vasárnapon a szavazóhelyiségekben megjelent a sokak által kihaltnak vélt polgár – a Fidesz legnagyobb rémületére. Hódmezővásárhely polgárai elöljárót választottak. A város lakói egyszersmind úgy döntöttek: itt az ideje egy fontos üzenet megfogalmazásának és elküldésének. Címzettje a várost és környékét egy ideje saját hűbérbirtokának tekintő és eszerint viselkedő Lázár János volt. Az ország egyik legarrogánsabb politikusa teljes mellszélességgel állt ki a regnáló alpolgármester mellett, vele együtt zsarolt, fenyegetett, vagy éppen hízelegve ígért 130 milliárdos fejlesztést, modern várost, fűt-fát. Az eredmény akár Lázár politikai karrierjének végét is jelentheti. A Fidesz (eddig) egyik legerősebb városában bekövetkezett vereség ugyanis előrevetít néhány következményt.
Fontos megjegyezni, hogy egyetlen közvélemény-kutatás vagy politikai elemző sem várta azt, ami történt. Szerintem ennek fő oka, hogy az úgynevezett elemzők és véleményvezérek fejéből rég kiveszett a választópolgár fogalma, pontosabban ennek helyes értelmezése. Számukra ugyanolyan váratlan volt az embertípus megjelenése a vásárhelyi urnáknál, mint a kormánypárt és Lázár János számára. Ők bizton hittek abban, hogy Magyarországról kivesztek a felelős, önálló véleményt alkotni képes választók. Ezért volt meglepetés, hogy pont egy ilyen erős Fidesz-bástya dőlt le. Az összeomláshoz az ellenzéknek – a Jobbikon kívül – vajmi kevés köze volt. A baloldal bölcsen távol tartotta magát a kampánytól. Fontos tényező, hogy a győztes jelölt maga is helyi kötődésű, hiteles, konzervatív értékrendű polgár, aki mellett olyan, szintén hiteles, becsületes, a közösséget szolgáló, nem kegyúrként viselkedő polgármesterek léptek fel, mint Köteles László vagy Molnár Róbert. Csak olaj volt a tűzre, hogy ezekről az emberekről Lázár János lekicsinylő stílusban beszélt.
A fentiek nyomán született meg az ismert eredmény, azzal a hozadékkal, hogy kiderült: a magyar választópolgár – nem véletlenül használom ezt a kifejezést sokszor – él és létezik. És elege van. Elege van a kormánypárti politikusok mérhetetlen arroganciájából és abból, hogy hülyének nézik őt. De egyik-másik ellenzéki párt hiteltelenségéből is. Hogy egy példát mondjak: mire számít az az MSZP, amelynek országos listáján előkelő helyen áll Veres János volt pénzügyminiszter, az ország mérlegének meghamisítója?
Elege van a polgárnak abból a mentalitásból is, ami Lázár Jánosra és sok más fideszes politikusra az elmúlt négy évben annyira jellemző volt. Lázár helyi ügyeit a lakosság jól ismeri. Például azt a frankalapú kötvénykibocsátást, amelynek következtében Vásárhely a mai napig közel négymilliárd forinttal tartozik a hitelezőknek. A kibocsátás idején a polgármestert Lázár Jánosnak hívták. Ő más fideszes önkormányzatokkal együtt lelkes híve volt a 2010 óta már ördögi eszköznek tekintett devizahiteleknek. A konstrukciót egyébként egy a Fidesz-kormány idején hivatalba lépett jegybankelnök hagyta jóvá. Ez oly mértékben volt népszerű a fideszes önkormányzatok között, hogy képesek voltak letiltatni minimum egy olyan újságcikk megjelenését, amely a devizaárfolyamok változásából eredő kockázatra kívánta figyelmeztetni az egyik, éppen kötvénykibocsátásra készülő megyei önkormányzatot. Ez az ügy és sok más, a közvagyont megvámoló disznóság most kiderül. Bizony előfordulhat, hogy háromszor verik ezt le Lázár Jánoson. Aki a választási kudarc óta láthatóan elvesztette a fonalat, és ámokfutásba kezdett. Azért, mert életpályája nem készítette fel a helyzet kezelésére. Számára érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a választópolgárok nem kívántak együtt dolgozni az emberével.
Egy évtizedekig építgetett politikai karrier egy nap alatt is zátonyra futhat. Lázár esete jól érzékelteti, miért nem szeretik a demokráciát a politikusok. Különösen a fideszesek. Azért, mert így járhatnak.
