Az 1848-as forradalom 170. évfordulójának ünnepére készülődvén fogadásokat kötöttünk arról, vajon hány szó vagy mondat fog Petőfiről, Táncsicsról, a márciusi ifjakról, Kossuthról, az első magyar kormányról szólni március 15-én. Azokról, akik igazi hazafiként cselekedtek. Akik számára valóban Magyarország volt az első. Legoptimistább tippünk sem szólt hat-hét mondatnál többről. Utóbb kiderült: így is többet gondoltunk politikusainkról a reálisnál. Legfeljebb annyiban volt fontos nekik hőseink említése, hogy versenghettek, ki kinek a kizárólagos örököse. Ami mindennél szomorúbb: a miniszterelnök beszédében maga március 15-e csupán egyszer lett megemlítve. Azon az egyen kívül még az MTI sem talált egy további mondatot sem benne, amely 1848-ról szólt volna. Pedig ez a nap az egyik legszentebb nemzeti ünnepünk. (A teljes igazsághoz tartozik, hogy az ellenzék sem vitte túlzásba a forradalom és a szabadságharc felidézését, ők is szinte kizárólag aktuálpolitikai üzeneteiket mantrázták.)
Eredeti szakmám történelemtanár, így felfigyeltem néhány „pontatlanságra”, ami a kormányfői beszédben elhangzott, bizonyítva, a szónok számára nem a tények fontosak, hanem csak az, hogy minél nagyobbakat mondjon. Nézzük az egészen más miatt – elégtétel stb. – történelmivé vált beszéd történelemmel foglalkozó részeit!
„Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt lelőtték a kommunisták. Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal.”
Már ebben a rövid részben hemzsegnek a hibák. Ha Orbán Viktor így felelt volna nálam, akkora elégtelent kap, hogy kilóg a naplóból. Miért is? Vegyük sorra! Olyan, hogy bécsi császár, nincs. Soha nem is létezett. Ezzel szemben osztrák császár viszont volt. (Esetleg bécsi császárzsemle is.) Kossuth Lajos helyett II. Rákóczi Ferenc harcolt a labancokkal – bár annyi azonosságot felfedezhetünk, hogy mindkét történelmi nagyságunk vezetett szabadságharcot a Habsburgok ellen. Így Kossuthot sem a labancok száműzték – akik amúgy sem osztrákok, hanem császárhű magyarok voltak a XVIII. században. A vegyes megítélésű Tisza István miniszterelnököt sem kommunisták, hanem a frontról hazatért katonák ölték meg – az őszirózsás forradalmat nem illik összekeverni a Tanácsköztársaság kommunista diktatúrájával. A kormányfő által vázolt hatalmas győzelmeket sem magyar hadak aratták: a törököket a Szent Liga szorította ki az országból, amelynek a Habsburg Birodalom, Velence, a Lengyel–Litván Unió, Bajorország, Oroszország, Brandenburg és Szászország volt a tagja (de Thököly Imre például a törökök szövetségese volt akkoriban). A Habsburg császárt az első világháborút lezáró béke „űzte ki” az országból, megszüntetve a dualista államot. A szovjet hadsereg kivonása a két ország 1990. március 10-i megállapodása után rövidesen elkezdődött, és több mint egy évig tartott. Harci cselekmények nélkül, szerencsére.
Valaki azért átnézhette volna a beszédet. Ha másért nem, a szakmai hiúság kedvéért. S talán szólhatott volna arról is, hogy nem illik a magyar haza megmentőjeként szónokló kormányfőnek papírból olvasnia a Himnuszt. (Emellett az ellenzékieknek is illett volna tudniuk, hogy Petőfi Sándor nem írt Talpra, magyar! verset, annak a költeménynek éppen 170 éve Nemzeti dal a címe.)
Hát igen: összességében alighanem az ünnep méltóságára kellett volna több hangsúlyt helyezni. De ahogy Orbán Viktor mondta: „A ti életetekben is eljön a pillanat, és rá fogtok ébredni, hogy kell egy hely, egy nyelv, egy otthon, ahol az ember az övéi között, biztonságban és szeretetben leélheti az életét”. Ne feledjük, április 8-án is jöhet egy ilyen pillanat.
