Mivel a Veszprém és a Szeged is kiesett a nyolcaddöntőben a férfikézilabda-Bajnokok Ligájából, nincs már magyar csapat a világ legrangosabb klubsorozatában. Bár abban sem vagyok biztos, hogy eddig volt. Amikor Skjernben, a semmiről sem híres dániai kisvárosban egyetlen magyar mezőnyjátékos sem maradt a pályán az első félidő közepén, nem tudom, miért kellett volna olyasmit éreznem, hogy épp egy magyar együttesnek szurkolok. A Veszprém huszonöt góljából hármat szerzett honfitársunk, és ez is háromszor annyi, mint a visszavágón Lékai által lőtt egy darab (a harmincnégyből).
A Szegedben legalább a helyi B-közép (Bodó, Balogh és Bánhidi) kulcspozíciókban kap játéklehetőséget. Más kérdés, hogy mennyire lehet azt a gárdát is szegedinek nevezni, amelyben egyetlen szegedi sincsen. Lehet azzal jönni, hogy világtendencia a saját érték eltűnése, ez részben igaz, csakhogy a magyar férfikézilabdában Szegednek mindig különös szerep jutott azáltal, hogy felnevelt tehetséges magyar gyerekeket, akik helyben elérték a világszínvonalat. Rendre el is vitte őket a Veszprém. Most itt állunk egy szegediek nélküli Szegeddel, egy majdnem magyarok nélküli Veszprémmel – eredmény meg sehol.
A héten hallottam egy fültanútól, hogy a kormányfőhöz közel álló egyik kollégánk érettségi találkozón a rá jellemző őszinte cinizmussal csak annyit mondott: „Nagy pénz, kis foci”. A jelenlegi folyamatok alapján valami hasonló felé tart rohamtempóban a magyar kézilabda is. Férfi- és női válogatottunk a legutóbbi Európa-bajnokság alapján nincs a kontinens tíz legjobbja között. A mostani szezont még az menthetné meg valahogy, ha férficsapatunk bravúrral kijutna a világbajnokságra, a nőknél pedig a Fradi vagy a Győr alkotna nagyot a Bajnokok Ligájában. De ezzel sem állítják meg a meredek lejtőn a balkanizálódó sportágat, hiszen kizárólag Macedóniára jellemző, hogy rossz válogatottjai és dúsgazdag, zsoldoshadsereget alkalmazó klubjai vannak. Csakhogy míg Szkopjéban egy orosz milliárdos csinál azt a pénzével, amit akar (a csapata megnyerte tavaly a férfi-BL-t), addig nálunk magyar tulajdonosi körrel, jelentős állami támogatással történik a semmi.
De lépjünk vissza még egy pillanatra a futballhoz! februárban éppen lapunknak adott interjújában fejtette ki, hogy amíg nincs egységes filozófiánk, addig nincs miről beszélni. De idézhetnénk Prukner László volt Fradi-edzőt is, aki az év elején a TF dísztermében arról beszélt: mindig majmolunk valakit, valamit, egy országot, egy stílust, aztán ha nem jön az eredmény, két-három év után váltunk. És az eredmény nem jön.
A magyar kézilabda annyival nehezebb helyzetben van, hogy Dárdai Pálja sincs, egy aktív, sikeres, komoly külföldi csapatnál dolgozó szakembere, akinek mindenki ad a szavára (más kérdés, hogy megfogadják-e).
Ami a Szeged és a Veszprém kézilabdázóit illeti: a Tisza partján megtapsolták a csapatot a kiesés után, a Bakonyban kifütyülték. Szegeden az őszt rontották el (ezért jött tavasszal a bomba erős Kiel), Veszprémben a tavaszt (pedig a biztató ősz után a lehető legkönnyebb ellenfélnek tűnt a Skjern). Mindkét magyar helyszínre jellemző, hogy csak a változás állandó – hasonlóan az egész hazai kézilabdaélethez. A veszprémi klubvezetés a lelketlen játék miatt átmenetileg meg is vonta a prémiumot az edzői stábtól és a játékoskerettől. Csakhogy meg kellene találni a lelketlen játék okát is.
Tavaly még ott volt a pályán Iváncsik Gergő és Gulyás Péter, akik ugyan nem voltak a világ legjobb kézilabdázói, de szinte egész pályafutásuk egyetlen klubhoz kötődött, és amikor már nem kellettek, nem is akartak máshol játszani, inkább visszavonultak. Képviseltek egy mentalitást, helyi értéket.
Ma ezzel szemben Veszprémben és Szegeden – tisztelet a kivételnek – nincs kötődés senkiben, sem a városhoz, sem a klubhoz, az országról nem is beszélve. Így minden csak átmeneti lehet. A siker is, ha van. És már nincs.
