De lépjünk vissza még egy pillanatra a futballhoz! Dárdai Pál februárban éppen lapunknak adott interjújában fejtette ki, hogy amíg nincs egységes filozófiánk, addig nincs miről beszélni. De idézhetnénk Prukner László volt Fradi-edzőt is, aki az év elején a TF dísztermében arról beszélt: mindig majmolunk valakit, valamit, egy országot, egy stílust, aztán ha nem jön az eredmény, két-három év után váltunk. És az eredmény nem jön.
A magyar kézilabda annyival nehezebb helyzetben van, hogy Dárdai Pálja sincs, egy aktív, sikeres, komoly külföldi csapatnál dolgozó szakembere, akinek mindenki ad a szavára (más kérdés, hogy megfogadják-e).
Ami a Szeged és a Veszprém kézilabdázóit illeti: a Tisza partján megtapsolták a csapatot a kiesés után, a Bakonyban kifütyülték. Szegeden az őszt rontották el (ezért jött tavasszal a bomba erős Kiel), Veszprémben a tavaszt (pedig a biztató ősz után a lehető legkönnyebb ellenfélnek tűnt a Skjern). Mindkét magyar helyszínre jellemző, hogy csak a változás állandó – hasonlóan az egész hazai kézilabdaélethez. A veszprémi klubvezetés a lelketlen játék miatt átmenetileg meg is vonta a prémiumot az edzői stábtól és a játékoskerettől. Csakhogy meg kellene találni a lelketlen játék okát is.
Tavaly még ott volt a pályán Iváncsik Gergő és Gulyás Péter, akik ugyan nem voltak a világ legjobb kézilabdázói, de szinte egész pályafutásuk egyetlen klubhoz kötődött, és amikor már nem kellettek, nem is akartak máshol játszani, inkább visszavonultak. Képviseltek egy mentalitást, helyi értéket.
Ma ezzel szemben Veszprémben és Szegeden – tisztelet a kivételnek – nincs kötődés senkiben, sem a városhoz, sem a klubhoz, az országról nem is beszélve. Így minden csak átmeneti lehet. A siker is, ha van. És már nincs.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!