Hogy vendégszerető nép-e a magyar, erősen kérdéses. Általános iskolától belénk vert, mindenkor sokat hangoztatott kulturális értékünkkel szemben az elmúlt években nőtt meg a szkepszis. Nem véletlenül: a menekültválságra adott társadalmi reakció nehezen illeszkedik a vendégszeretet keresztényi értelmezésébe. Az egyébként valós biztonsági kihívásra a kormány goebbelsi gyűlöletkampánnyal válaszolt, amire sajnos a magyar nép vevőnek bizonyult. Legutóbb lapunk számolt be egy már-már komikus esetről. Csongrád városában a helyiek kihívták a rendőrséget, mert migránsnak néztek egy szépségszalonból kilépő, a haját kendővel védő nőt. Tavaly nyáron ennél is szomorúbb hír látott napvilágot. Egy jótékonysági program keretében oltalmazotti státust kapott menekülteket táboroztattak volna a Balatonnál. A térség kormánypárti polgármestere és parlamenti képviselője azonban a Facebookon lincshangulatot szított, a helyi kommentelők például azzal fenyegetőztek, hogy rágyújtják a házat a migránsokra, ha odamerészkednek. Ez csak két kiragadott eset a sokból. A magyar közbeszédben a migráncsozás mára gyakorlatilag elfogadottá vált.
De aki az elmúlt években szkeptikussá lett a magyarság vendégszeretetét illetően, az mindenképp szerezze be a napokban megjelent, Szép ívű hidak – Kínai személyiségek emlékei Magyarországról című kötetet. A Magyar–Kínai Baráti Társaság gondozásában megjelent könyvben huszonnégy szerző számol be hazánkban szerzett élményeiről. Nem pár hónapos tanulmányutakra ideutazók történeteit olvashatjuk. Évtizedeket itt töltött vagy a mai napig közöttünk élő kínaiak, kutatók, diplomaták, újságírók mesélnek arról, miként hozta úgy a sors, hogy egy életre Magyarországhoz kötődnek. Bár történeteiket a keleti szokásoknak megfelelően nagy adag pátosszal adják elő, a kínai ember hazánkban tapasztalt kulturális sokkjai élvezetes olvasmánnyá teszik a kötetet. A két nép közötti barátságról is olvashatunk. Előkerül a Kínában általánosan elfogadott nézet, miszerint a hun gyökerekkel büszkélkedő magyar nép történelme Kínáig vezethető vissza, és ez alapozza meg a barátságunkat. A kiadványt olvasva azonban úgy tűnik, a két nép közötti szimpátia elsősorban a személyes kapcsolatok miatt alakulhatott ki. Számos meghatározó Kína-barát magyar személyiség – Bárdi László orientalista, Göncz Árpád egykori köztársasági elnök, Polonyi Péter és Józsa Sándor sinológusok – mellett a kötet lényegében a hétköznapi magyarok előtt tiszteleg. A szerzők szinte kivétel nélkül rájuk emlékeznek vissza. A türelmes magyartanár, a készséges szomszéd, az előzékeny kolléga volt az, akinek köszönhetően sikerült legyőzniük honvágyukat és megszeretniük Magyarországot. Ez pedig nem csak az emberi kapcsolatok szintjén megjelenő eredmény. Az egyszerű magyar embereknek köszönhetjük, hogy azok a kínaiak, akik itt éltek, évtizedek óta jó hírét viszik hazánknak, konkrét politikai-gazdasági ügyekhez szükséges bizalmat teremtve.
