A parlamenti ciklus utolsó heteiben egyre gyakrabban esett meg: amikor a kormány tagjai kellemetlen kérdést kaptak, azzal intézték el a választ, hogy „nem tartozik a hatáskörükbe”. Meg hogy a miniszterelnök (vagy a miniszter) nem foglalkozik ilyen ügyekkel. Az ilyen lepattintó-elutasító reakció bántó tud tud lenni, főleg ha erkölcsi kérdésről van szó, vagy ha nagyon is húsba vágó problémát hárítanak.
Persze tudjuk, hogy aki itt kellemetlen kérdéseket próbál feltenni a hatalomnak, az csak egy „reménytelen helyzetben” lévő másként gondolkodó, „kétségbeesett kísérletekkel”. Mármint arra vonatkozó kísérletekkel, hogy olyan közérdeklődésre számot tartó dolgokról is beszámolhassanak, amelyekről nem szívesen beszélnek a politikusok.
Nyilván nem a mostani hatalomgyakorlók alkalmazták a lepattintás módszerét először a történelemben. Emlékezetes válasz Dávid Ibolya egykori igazságügy-miniszteré, aki bizonyos futballmeccsen elhangzott rigmusokkal („Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat”) kapcsolatban reagált annyit, hogy „nem értek a focihoz”.
Ugyanígy volt elfogadhatatlan, hogy a jelenlegi kormányfő „nem foglalkozik nőügyekkel” – amikor a kérdés a washingtoni magyar nagykövet visszahívásának valódi indokára irányult. Egy megkerülhetetlen tudású, komoly tapasztalattal rendelkező diplomatáról volt szó: Szemerkényi Réka pártjának kipróbált, hűséges tagjaként vált szimpla „nőüggyé”. Érdemi válasz híján az egyik tévé utána tudni vélte, hogy azért hívták vissza, mert úgymond nem védte elég határozattan a magyar álláspontot a CEU ügyében. Akadt, aki nem bírta megemészteni a Szemerkényi Rékát nőként degradáló választ, ezért Lázár János a következő kormányinfón megkapta a kérdést, miszerint „hivatalos kormányzati álláspontnak számít-e Orbán Viktor miniszterelnök szexista megjegyzése?” A minisztert ez kínosan érintette, annyit tudott mondani, hogy Szemerkényi visszahívása nem nő-, hanem államigazgatási ügynek számít. Ezek után a Magyar Nemzet tudósítója kérdezte meg, hogy nem kellene-e bocsánatot kérnie a miniszterelnöknek, de a kancelláriaminiszter azt mondta, szerinte nem, hiszen a miniszterelnök „öt nővel él együtt”, és nem akart megbántani senkit. Érdekes magyarázat. Olyan, mint mikor egy gyűlölködő azzal védekezik, hogy „nekem vannak zsidó/cigány barátaim” is.
Megint csak a miniszterelnöktől tudtuk meg múlt év végén, hogy a disznóvágások sem tartoznak a kormány hatáskörébe. Történt ez ama kínos eset kapcsán, hogy Pócs János fideszes honatya egy barátaitól kapott fotót osztott meg, amin megperzselt sertés volt látható, az oldalára kapart „ő volt a soros” felirattal. Nyilvánvaló, hogy a felirat Soros Györgyre utalt, aki ellen a magyar kormány propaganda-hadjáratot folytat hosszú ideje. A hatáskörözéssel a kormányfő annyit akart jelezni a sajtónak, hogy a kérdésre nem óhajt válaszolni. Érthető, ki akarna vagy tudna egy ilyen akciót ilyen értelmesen kommentálni? Pócs Jánosék otromba humorának megítélése valóban nem kormányzati hatáskör. Hanem emberi. A kormányfőnek azért is illett volna elhatárolódnia, mert az emberi méltóság mindenkit megillet. Soros Györgyöt is.
Orbán Viktor ráadásul rosszul tudta: a disznóvágás kormányzati hatáskör. Ha nem így lenne, aligha módosíthatta volna 2010-ben a kistermelői rendeletet a Vidékfejlesztési Minisztérium, amely szabályozta a disznóvágásokat, megengedve a vágást és a feldolgozást akár falusi vendéglátás vagy rendezvény keretében. Ennek hála tartanak disznótoros bulikat fideszes aktivistáknak.
2015 májusában még a kormányfő is támogatta, hogy török támogatással mecset épüljön Kőbányán. Aztán jött a menekültellenes kommunikációs stratégia, amibe már nem lehetett beleilleszteni az idegen vallási kultúra támogatását. Bármilyen kedves nekünk a Recep Tayyip Erdogan Törökországával ápolt barátságunk, már az év decemberére elfogyott a kormányzati akarat mecsetek építésére. Rétvári Bence Emmi-államtitkár egy ellenzéki képviselő kérdésére leszögezte: „Templomok és mecsetek építése nem tartozik a kormány hatáskörébe”. A kormányzati visszavonulást az államtitkár az alaptörvényre hivatkozva próbálta megmagyarázni, mondván, az egyházak és az állam egymástól különváltan működnek egymástól. Mivel a kormány több templomépítést és -felújítást támogatott a Kárpát-medencében a mecsetépítés lefújása előtt és után is – a héten adták át például az újjávarázsolt szabadkai zsinagógát –, nyilvánvaló hogy nem hatásköri problémával álltunk szemben.
„Orbán Viktor miniszterelnök nem foglalkozik üzleti és céges ügyekkel, munkája kizárólag Magyarország köz- és politikai életére irányul” – ezzel a válasszal Hadházy Ákos LMP-s képviselőnek kellett volna beérnie, amikor írásbeli kérdésében azt feszegette, hogy a miniszterelnököt milyen kapcsolat fűzi Adnan Polat török oligarchához, hányszor, milyen fórumokon, mikor találkozott vele, illetve megtörtént-e Polat magyar szakszolgálatok által végzett nemzetbiztonsági átvilágítása. Hadházy megtudhatta azt is – ha korábban nem tudta volna –, hogy „a költségvetési forrásból gazdálkodó szervek a törvényi előírások alapján rendszeresen közzéteszik az általuk kötött szerződések listáját”. Ennyi. Pedig Polat érdekes figura: ő felel a magyar és a török kormány közötti kommunikációért, illetve a két ország üzleti kapcsolataiért. Ő működteti a magyar kereskedőházakat Törökországban, amiért több mint egymilliárd forintot fizetett neki a Magyar Nemzeti Kereskedőház. Adnan Polat a Tiborcz Istvánhoz kötődő ingatlanüzletekben is érdekelt. Például az ifjú vállalkozó kastélybizniszében. De közös cégük vásárolta meg a József nádor téri Postabank-palotát – ezt továbbértékesítették az azóta elhunyt Ghaith Pharaonnak –, és közös cégük tulajdonában van a Városligeti fasori Spitz-villa is. Ez így már kicsit több, mint sima üzleti ügy.
A hasonló eseteket sorolhatnánk még, de talán ez a néhány történet is magáért beszél. Innentől a választók dolga is eldönteni, hogy politikusainknak mi mindennel is volt (vagy lett volna) ildomos foglalkozniuk a véget érő ciklusban. Hatáskörükből is adódóan.
