Román–magyar egységfront?
Romániában Mindszenty személye már jóval a perét megelőzően felkeltette a helyi kommunisták érdeklődését. Úgy ítélték meg, elvtársaik 1945. őszi magyar parlamenti választásokon elszenvedett vereségének hátterében elsősorban a Mindszenty által vezetett katolikus egyház aknamunkája állt. Attól tartottak, hogy a főpap és az általa vezetett egyház befolyása a romániai római katolikusokra és görögkatolikusokra is hatással lehet, akik egyesíthetik erőiket egy szovjet típusú, ateista ihletésű berendezkedés kibontakozásának megelőzése érdekében – fejtette ki előadásában Cristian Vasile (Román Tudományos Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézete).
A román görögkatolikusok végül a galíciaiakhoz hasonló sorsra jutottak. Az 1948. október 1-jén Kolozsváron megtartott álzsinaton harmincnyolc, a kommunista hatóságok által megfélemlített pap kimondta a görögkatolikus egyház egyesülését az ortodox egyházzal, ezzel elhárult a katolikus felekezetközi együttműködésből fakadó veszély. Október végén az összes görögkatolikus püspököt és több száz papot letartóztattak, akiket azonban szabadlábon hagytak, titokban tovább folytatták tevékenységüket.
A kommunista titkosrendőrség ezt követően is igyekezett megakadályozni, hogy széles körű együttműködés alakuljon ki a magyar katolikusok és a román görögkatolikusok között, ám etnikai és vallási előítéletekre rájátszó mesterkedéseik nem minden esetben vezettek eredményre. Amellett, hogy Márton Áron tiltakozott a görögkatolikus egyház bekebelezése miatt, Scheffler János római katolikus szatmári püspök pedig azt javasolta papjainak, hogy támogassák a felszámolást követően illegálisan tovább működő görögkatolikus egyházat, sok román görögkatolikus ezt követően magyar katolikus miséket látogatott.
Afrodiziákum a levesben
A kommunisták az egyházi vezetők diszkreditálása tekintetében nem ismertek kegyelmet. Alojzije Stepinacot, a papi pályára lépése előtt egy magyar származású tanítónővel jegyben járó zágrábi érseket a náci megszállókkal és az usztasákkal való kollaborálás vádjával 1946. október 11-én – miután nem volt hajlandó egy Rómától független horvát katolikus egyház létrehozására – 16 évi börtönre ítélték. Az 1945. május 8-tól (a jugoszláv hadsereg ezen a napon foglalta el Zágrábot) az ítélet kihirdetéséig eltelt 521 nap során a vezető horvát lapokban – mint előadásában Tomislav Anić (Horvátországi Katolikus Egyetem) felhívta a figyelmet – több mint 1400 lejáratú hangvételű cikk, valamint gúnyos karikatúra vagy képregény jelent meg Stepinacról és a horvát katolikus egyházról. Az érseket többek között „vérszomjas mészárosnak” nevezték, és ragadozókarmokkal ábrázolták.
A második világháború alatti meghurcoltatás sem jelentett garanciát arra egy egyházi vezető számára, hogy nem kerül a hatalom látókörébe. Josef Beran prágai érsek a második világháború során megjárta a Gestapo börtöneit és a dachaui koncentrációs tábort is. Berant 1949 júniusában tartóztatták le. Kezdetben házi őrizetben tartották fogva, majd szigorúan titkos helyszínekre internálták. Az érsek maga sem tudta, hol van, és olyannyira teljes elszigeteltségben élt, hogy még a kommunista sajtót sem olvashatta – derült ki Stanislava Vodičková (Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet, Csehország) előadásából.
A csehszlovák kommunista hatóságok mindent megtettek Beran lejáratása érdekében. Az internálás második helyszínén az érsek, valamint az egyetlen társaságát jelentő, háztartását vezető apácák egyikének levesébe és teájába vágyfokozó szereket kevertek, és azt tervezték, leleplező filmet készítenek arról, hogy a főpap tisztességtelenül bánik a nővérrel. Fokozták a megfigyelését, bepoloskázták az internálás helyszínéül szolgáló lakást, lyukakat fúrtak a falakba, és minden mozgást lefényképeztek. Végül csak egy év próbálkozás után – mivel nem vezetett eredményre – állították le a műveletet. Miután 1963-ban szabadon engedték, az állambiztonság továbbra is folyamatos megfigyelés alatt tartotta, és végül bíborosi kinevezését követően a csehszlovák hatóságok 1965-ben kiengedték Rómába, azzal a feltétellel, hogy nem tér vissza.
Jellemző, hogy a hatalom még 1969-ben bekövetkezett halála után is rettegett az érsektől, attól tartottak ugyanis, hogy zavargásokba torkollhat, ha a földi maradványait hazahozzák. A keleti blokk kommunista hatalombirtokosainak körében egyébként is különös divatja volt a halott egyházi vezetőktől való rettegésnek. Mindszenty halálát követően mariazelli sírja – ahogy arra előadásában Kovács Gergely felhívta a figyelmet – a magyar állambiztonsági szervek megfigyeléseinek egyik célpontjává vált, az albán kommunisták pedig gyakran tüntették el a sírokból a kivégzettek csontjait.
Bár Vinçenc Prennushit halálában már nem gyalázták meg, a kommunista hatalommal szemben mutatott kiállása következtében sok más kelet- és közép-európai klerikushoz hasonló sorsa jutott. Ahogyan Mindszenty sorsa – amint Márai fogalmazott – „egyértelművé” vált a magyarság sorsával, úgy vált azonossá Prennushi életútja az albán nemzetével. A ferences atya, későbbi durresi érsek amellett, hogy folkloristaként, fordítóként és költőként is ismertté vált, társalapítója és tagja volt az Albán Irodalmi Bizottságnak, amely lerakta a modern albán sztenderd nyelvváltozat alapjait, és az albán női egyenjogúsítási törekvésekben is komoly szerepet vállalt, miután erőfeszítéseinek köszönhetően léphettek fel először nők színpadi előadásokon Albániában – tudhattuk meg Rigels Halili (Varsói Egyetem, Kelet-Európai Tanulmányok Központja) előadásából.
Mindez kevéssé hatotta meg az Albánia kommunista diktátorát, Enver Hoxhát, aki – miután eredménytelenül próbálta meggyőzni az érseket, hogy működjön közre a „nemzeti”, Rómától független albán katolikus egyház létrehozásában – 1947-ben zöld lámpát adott Prennushi letartóztatására. A kemény fizikai munka és a kínzások következtében a 20 év kényszermunkára ítélt érsek egészsége megrendült, és 1949-ben a fogságban meghalt. Három muszlim férfi temette el, a szertartás a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. Ám ahogy Rigels Halili fogalmazott: Prennushinak számos honfitársával ellentétben legalább van sírja.
A szerző a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának történész-kutatója