Két civilizációt formálnának eggyé

A hét végén Egyiptomban, Sarm-es-Sejkben tartják az Európai Unió és az Arab Liga vezetői közötti csúcstalálkozót. Történelmi esemény ez, ami sok nyugtalanító kérdést rejt magában.

Fotó: MTI

A hét végén Egyiptomban, Sarm-es-Sejkben tartják az Európai Unió és az Arab Liga vezetői közötti csúcstalálkozót. Történelmi esemény ez, ami sok nyugtalanító kérdést rejt magában. A nagy találkozás kapcsán ideje nekünk, közép- és kelet-európaiaknak szembenéznünk a ténnyel: az európai–muszlim közeledésnek, azaz Eurábia létrehozásának a terve Nyugat-Európában már a hetvenes években megfogalmazódott, több szálon és formában intézményesedett, s napjainkra a megvalósítás fázisába érkezett.

A 2015 tavaszán megindult migránsáradat csak tovább rontott a helyzeten: eredetileg döntően az arab-muszlim népek Európába áramlása volt a cél, az elmúlt három évben viszont a migránsok már nemcsak az arab világból érkeznek, hanem Afrika más országaiból is.

Ne feledjük: a mai napig létezik az európai Kalergi-díj, amelyet azoknak ítélnek oda, akik a névadó szellemében ténykednek egy nemzetek feletti európai egységért. Mi is volt a célja Richard Coudenhove-Kalerginek, aki japán anyától és osztrák–magyar diplomata apától származó, befolyásos európai politikus, egyben szabadkőműves volt? A Praktischer Idealis­mus című, 1925-ben megjelent könyvében kifejtette, hogy Európát sárga-mongo­loid és harmadik világbeli színes bőrű népekkel kell keresztezni, hogy létrejöjjön egy etnikai identitás nélküli, soknemzetiségű kevert lakosság, amelyen a hatalmi elit könnyen uralkodhat.

Ennek eléréséért az első és legfontosabb lépés az európai őshonos nemzetek szuverenitásának, önrendelkezési jogának a megszüntetése. A Kalergi-díjat 2010-ben nem más, mint Angela Merkel kapta meg. Ő nemrég egy berlini, a „populizmus” előretörése miatt szervezett konferencián azt mondta: „A nemzetállamoknak fel kell adniuk a szuverenitásukat, és a kormányoknak nem lenne szabad a bevándorlás kérdésében a saját polgáraikra hallgatniuk.” Merkel tehát hivatalosan bejelentette, fejezzük be végre már a demokrá­ciát! Az ENSZ migrációs paktumát ért kritikák kapcsán pedig imigyen szólt: „Voltak politikusok, akik azt hitték, majd ők eldönthetik, hogy ezek a megállapodások nem érvényesek csak azért, mert ők a népet képviselik.” Merkel tehát leszögezi, hogy a nemzeti döntéshozatal felett állnak a globális szervezetek döntései.

Itt tartunk most, de menjünk vissza az időben: hol és hogyan született az Eurábia-koncepció és hogyan szökött szárba?

Franciaország a második világháború következményeként jelentős presztízsveszteséget szenvedett, gyarmati birodalmát szinte teljesen elveszítette, s nagyhatalmi tervei megroppantak. Ezek után arra törekedett, hogy a német–francia megbékélés alapjaiból kiindulva, az amerikai befolyást ellensúlyozandó, Izrael-­ellenes éllel az arab országokkal vegye fel a kapcsolatokat s szorgalmazza az európai–muszlim együttműködést.

Ehhez kapóra jött az 1973-as jom kippuri háború Izrael, illetve Egyiptom és Szíria között, amelynek következtében az OPEC-államok október ­16–17-én egyoldalúan az olajár megnégyszerezése, valamint minden hónapban az olajtermelés ötszázalékos csökkentése mellett döntöttek, addig, amíg Izrael ki nem vonul a megszállt területekről. Emellett olajembargóval sújtották azokat az országokat, amelyek Izrael mellett foglaltak állást, így az Egyesült Államokat, Dániát és Hollandiát.

Nyugat-Európában, pontosabban az Euró­pai Közösség akkor kilenc országában pánik tört ki, hiszen gazdaságilag ezerszázalékosan függtek az arab olajtól (a Szovjetunió és Kína szóba sem jöhetett a hidegháború idején), vagyis a nyugati jólét függött attól, hogy meg tudnak-e egyezni az arab olajsejkségekkel. Ezért már 1973. november 6-án összeültek a kilencek Brüsszelben, és kiadtak egy közleményt, amely három fontos dolgot tartalmazott: 1. nem ismerik el az Izrael által megszállt területeket, 2. Izraelnek vissza kell vonulnia az 1949-ben elfogadott határok mögé és 3. elismerték a palesztinok legitim ­jogait.

Ezzel egyértelműen az Arab Liga oldalára álltak a zsidó állammal szemben, előkészítendő a következő időszak arab–nyugat-európai közeledését.

És ez a közeledés a két fél között gyors léptekkel haladt előre. 1973. november ­26–27-én ­Georges Pompidou francia elnök és Willy Brandt kijelentette, hogy dialógust kell kezdeni az iszlám világgal. 1974 júliusában Párizsban az érdekelt felek létrehozták az Euro-Arab Dialógus (EAD) intézményét, amely nemcsak gazdasági, hanem immáron politikai és kulturális együttműködést jelentett.

Az igazi áttörést az EAD 1975-ös strasbourgi tanácskozása hozta el, ahol megfogalmazták, hogy Európának meg kell értenie és tolerálnia kell az arab világ politikai és gazdasági érdekeit, és Európában egy, az arab világnak kedvező véleményklímát kell kialakítani. Az európai vezetőknek tenniük kell azért, hogy megszűnjön a muszlim társadalmak iránti megvetés és lejáratás, sőt tiszteletet kell mutatnunk az arab világnak az emberi civilizáció fejlesztésében játszott évezredes (!) hozzájárulásáért.

Tilj Declercq, az EAD egyik jeles (belga) tagja világosan kifejtette, hogy Európa és az arab világ közötti egyezkedésnek a lényege nem más, mint hogy az arab olaj és munkaerő szövetkezik az európai technológiával és menedzsmenttudással. Másfelől – és ezt már én teszem hozzá – itt vannak a gyökerei a masszív arab-muszlim bevándorlásnak, amely a következő évtizedekben fokozatosan felerősödött, s amit 2015 óta látunk, az már ennek a következménye.

Az egyezségekben megfogalmazták: az euró­pai országoknak garantálniuk kell, hogy a bevándorlók azonos jogokat élvezzenek az „őslakosokkal”. Egyenlő hozzájutás a munkahelyekhez, azonos munka- és életfeltételek, illetve szociális ellátórendszer. Valamint leszögezték, hogy a két civilizációnak a továbbiakban szorosan együtt kell működnie, ki kell alakulnia egyfajta intellektuális összehangoltságnak.

Tehát már 1975-ben kinyilvánítottak egy olyan célt, ami valójában irreális. De az erőforrások iránti igény mindent felülír, legyen az vallás, kultúra, erkölcs, normák vagy életvitel.

A következő évtizedekben, bár akadozottan és nem egyenletesen, de gördültek tovább a folyamatok az európai–muszlim kapcsolatok elmélyítése felé. 1977-ben Velencében például arról tárgyaltak, hogy a muszlim kultúrát hogyan lehet Európában integrálni; ajánlás hangzott el azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerűsített arabnyelv-tudást kellene érvényesíteni a kapcsolatokban. Ekkor már abból indultak ki, hogy nem egyének érkeznek Euró­pába, hanem tömegek (!), amelyek megőrzik kultúrájukat, és a saría is akceptálandó lesz az öreg kontinensen.

Az 1983-as hamburgi tanácskozás – amelyet Hans-Dietrich Genscher akkori német külügyminiszter nyitott meg – már arról szólt, hogy nem pusztán azonos jogokat kell adni a muszlim bevándorlóknak, hanem cél a migránsok legmagasabb jólétének a megteremtése.

Hans-Dietrich GenscherKooperáció kell a muszlimok és az európai emberek között, az arabok vegyenek részt a szakszervezeti munkában, a politikai életben stb. 1991-ben pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlése jóváhagyott egy programot, amely a következő, önmagáért beszélő címet kapta: „Az iszlám civilizáció hozzájárulása az európai kultúrához”.

Tudtuk ezt, tudjuk mindezt? Amikor beléptünk az Európai Unióba, nem mondták el ezeket a dolgokat nekünk. Nem voltak oly szívesek tájékoztatni bennünket arról, hogy ha tagjai leszünk az uniónak, akkor „szolidárisnak” kell lennünk az iszlám migrációval is, nekünk is segítenünk kell abban, amit az Euró­pai Közösség már a hetvenes években elhatározott.

És most már azt is értjük, hogy miért nem lehetett az alapdokumentumokban – alkotmány, lisszaboni szerződés – Európa keresztény gyökerei­re hivatkoznunk. Leesett a tantusz.

A szerző politológus