A néppárt nem ura önmagának

A pártcsalád története 1953-ig vezethető vissza, mikor az EU kereszténydemokrata alapítói megalapították a Kereszténydemokrata Csoportot.

Bukarest, 2012. október 17. Az Európai Unió és az Európai Néppárt (EPP) zászlói lobognak az EPP kongresszusának megkezdése elõtt a bukaresti parlament épületénél 2012. október 17-én. (MTI/EPA/Robert Ghement) Fotó: Robert Ghement

A Jobbik nagyjából 2013–14-ig folytatott régi értékeinek megfelelően következetes politikát, amelynek központi retorikai eleme volt a nemzeti ügyek pártpolitika elé helyezése.

Ezt követően azonban a saját tábora szemében meglévő hitelességüket feláldozták a néppártosodás oltárán. A kormánypártokkal való szembehelyezkedés és a csalódott baloldali szavazókban meglátott növekedési lehetőség felülírta a korábbi józan hozzáállást. Jól szimbolizálta ezt a kvótanépszavazást megelőző kampányban mutatott passzivitás, majd a migránsok betelepítését korlátozó alaptörvény-módosítás mögül való kihátrálás.

A nemzeti és nemzetközi, illetve a jobb- és baloldal közötti törésvonal mentén való önmeghatározás elhomályosult, ezzel pedig azóta is a baloldali liberális szereplőknek kínálnak mozgásteret az újabb, jobb- és baloldalon, antikommunista-posztkommunista törésvonalon átnyúló politikai szövetkezéshez. A Jobbik egy közel húszszázalékos támogatottságú közösségből egy nagyjából feleakkora támogatottságú tábort tudhat maga mögött, miközben a szintén rossz állapotban lévő baloldali és liberális pártok az ő segítségében bizakodhatnak az őszi önkormányzati választásokon.

Míg az értékelvű néppártosodás célja, hogy az általa fontosnak tartott értékrend minél inkább teret kapjon, addig az értékfeladó néppártosodás célja a szavazatmaximalizálás az értékrend másodlagossága mellett. Az előbbi esetben a pártok identitását és imázsát jelentő értékek kötik össze a pártok mögött álló közösséget. Az utóbbiban az érték helyett az érdekalapú szövetségek előbb-utóbb elidegenítik a támogatókat. A baloldal felé való nyitás csak a baloldalnak kedvező hosszú távon.

Mi következik ezekből az Európai Néppárt mostani politikájára vonatkozóan? A „néppárt” elnevezés utal a pártcsalád utóbbi évtizedekben mutatott elmozdulására, hiszen önmagukat nemcsak jobboldaliként, de centrumpártként is elkezdték azonosítani. Ez a stratégia pedig az értékelvűek és az értékfeladók éles szembenállásához vezetett.

A pártcsalád története 1953-ig vezethető vissza, mikor az EU kereszténydemokrata alapítói megalapították a Kereszténydemokrata Csoportot. Két és fél évtizeddel később az első európai parlamenti választások előtt, Euró­pai Néppárt (Kereszténydemokraták) néven alapítottak európai parlamenti pártot.

Az eredetileg kereszténydemokrata, jobbközép és antikommunista pártokat magába foglaló pártcsalád tagsága a néppárti jelzőnek megfele­lően nyitottá vált a liberális-konzervatív tagokra, a 2000-es évekre pedig nemcsak hivatalos nevében tette zárójelbe a kereszténydemokrata jelzőt, hanem filozófiájában is. Az egyetlen olyan pártcsaláddá vált az Európai Parlamentben, amely alapértékei helyett a stratégiáját foglalta saját nevébe.

Ezzel párhuzamosan kialakult a szocialista és néppárti frakciók együttműködésének hagyománya is, ketten együtt 1979 óta mindig meg tudták szerezni a mandátumok több mint ötven százalékát, ugyanakkor 1999 óta a támogatottsági trendek zsugorodást mutattak.

A néppárt egyre alacsonyabb, 1999-ben még 37,22; 2004-ben 36,6; 2009-ben 36,01; 2014-ben 29,43 százalékos mandátumarányt ért el az euró­pai parlamenti választásokon. 2019-ben pedig az előzetes becslések szerint csak a 25 százalékot fogják meghaladni, és a szocialistákkal együtt most először nem szerzik meg az abszolút többséget a parlamentben.

Minden valószínűség szerint a zsugorodó néppárti–szocialista szövetség májusban elér egy olyan kritikus szintet, hogy a pártcsaládnak is nyíltan választania kell az értékelvű és az érdekalapú politika között. A néppárton belül láthatóan erős törésvonal mutatkozik ebben a stratégiai kérdésben.

A pártcsalád előtt két lehetőség áll ebben a koalíciókényszerben. Az egyik lehetőség, hogy külső, zöldpárti vagy esetleg liberális támogatással folytatja az eddigi nagykoalíciós hagyományokat.

Ez az elgondolás az utóbbi hónapok eseményeinek mozgatórugója, hiszen ebben a koalíciós kényszerhelyzetben a zöldek zsarolási potenciállal rendelkeznek. Ezt bizonyítják a néppárt belügyeit érintő kritikák, és a baloldalról jövő követelések a pártcsalád belügyeit illetően. Ez az út azonban az értékfeladó néppártosodás csapdájába vezet.

Ha olyan kompromisszumokat kötnek, amelyekkel a véget nem érőnek tűnő követeléseknek eleget téve a következetesen keresztény értékalapú politikát folytató tagokat kizárják, úgy a néppárt egyre kisebb lesz, és még inkább a baloldallal való összefogásra fog rákényszerülni. Ez a magyar politikatörténetből is ismert felszalámizás lényege.

Másképpen fogalmazva, ha a kereszténydemokraták a gombhoz varrják a kabátot, és az önazonosságukból folyamatosan engedve kötnek kompromisszumokat ahelyett, hogy saját többséget szerveznének, a néppárt mindenkori politikáját egyre inkább az újonnan szerveződő szocialista–zöldpárti tandem fogja diktálni.

A Magyarország ellen indított jogállamisági eljárás, illetve a Fidesz követelt kizárása nem a magyar kormánypárt elszigetelését, hanem a néppárt zsugorodását és balratolódását szolgálja.

Azzal, hogy a nagyobb magyar kormánypárt tagságáról nem hoztak döntést, valójában nem a Fidesz képviselőit, hanem a pártcsaládon belüli vitát és a képviselőcsoport felszalámizását függesztették fel a választásokig. Ezzel pedig az európai választópolgárok megkapták a lehetőséget, hogy ők mondjanak véleményt a néppárt liberális és kereszténydemokrata szárnyáról saját hazájukban.

Az érdekpártok hibáiból okulva elmondható, hogy hosszú távon az önazonosság szempontjából a jobb megoldást az jelentené, ha a néppárt a baloldalnak való megfelelés helyett ismét elkezdene értékalapú, jobboldali politikát folytatni.

Ez a rövid távon kényelmesnek tűnő kompromisszumok helyett a konfliktusok felvállalásában mutatkozna meg, amely során a néppárt nem a tagjaival, hanem a baloldali és liberális frakciókkal szemben mutatna fel erőt.

Ez nem lenne reménytelen vállalkozás, hiszen a szintén zsugorodó szocialista frakció mellett a néppárttól jobbra kínálkoznak az utóbbi években egyre erősödő, potenciá­lis szövetségi partnerek. A néppártot a progresszívek által lekicsinylően populistának bélyegzett, ugyanakkor kormányon levő, azaz demokratikusan megválasztott és stabil erők segíthetnék ezen harcok megvívásában.

Az osztrák kormány jó példa arra, hogy egy néppárti és egy nemzeti radikális párt jó szövetségi viszonyban tud kormányozni, a lengyel és olasz kormánypártok pedig arra adnak példát, hogy többségképes lehet a nemzeti elkötelezettségű, bevándorlásellenes politika is.

A kérdés tehát az, hogy a baloldal által diktált irányvonal vagy a kereszténydemokrácia kerül zárójelbe május után.

A szerző a Nézőpont Intézet elemzője