Gyermekvállalás és nyugdíj

A gyermeket vállaló és nem vállaló szülőpárok és párok életszínvonal- és nyugdíjkülönbsége az, amely a leginkább indokolja a reformot. Ez utóbbit látom a legsúlyosabb aránytalanságnak.

A cél, hogy a nagyszülők többet lehessenek az unokákkal Fotó: Bach Máté

A gyermekvállalás ösztönzésével kapcsolatban számos gondolat jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain. Kevés szó esett viszont arról, hogy ennek az egyik hosszú távon fontos lépése a nyugdíjrendszer reformja lenne.

A társadalombiztosításnak három módja lehetséges: a biztosításalapú, amely a munkavállalók befizetésein alapul; a költségvetési finanszírozás és az, ha a gyermekvállalást a humán tőkébe való befektetésként kezeljük. Utóbbi esetben a nyugdíj, legalábbis részben, ennek a befektetésnek a hozadéka, megtérülése lenne. Biztosítás és befektetés lehet magánalapú is, de ekkor nincs benne szolidaritás. Ha pedig egyszerűen a költségvetésből finanszírozzuk a nyugdíjakat, akkor elvész az egyéni felelősség.

A társadalombiztosítás kötelező jellegű, ezért van kifizetéseire állami garancia, de benne van a szolidaritás számos eleme is. Ugyanakkor a kapcsolat az egyéni teljesítménnyel egyértelmű. A jelenlegi magyar rendszer a szociális hozzájárulási adó (szocho) bevezetése óta, amely a vállalati járulékfizetést adó jellegűvé tette, kettős természetű: a munkavállaló járulékfizetése és munkaviszonyának hossza hatással van a polgár nyugdíjára, de az időskori ellátás finanszírozásához az állam az adókból, jelesül a bérekhez kapcsolt szochóból jelentős összeget utal a nyugdíjalapba.

A bérekhez kapcsolt adótétel a vállalatoknak költségtényező. Nekik a dolgozó nettó bére és a tényleges bérköltségek között a különbség (adóék) igen jelentős versenyképességi tényező. Ezért is szeretné a kormányzat mindkét adónemet (szja, szocho) folyamatosan mérsékelni. A dolgozót azonban a nettó bére érdekli, a nyugdíja is ehhez igazodik.

A jelenleg érvényben lévő nyugdíjrendszer feltételei a kialakulásának idején meglévő helyzethez képest alaposan megváltoztak. A társadalom elöregszik. Napjainkban, amikor a gyermekvállalás egyéni döntéssé vált, elengedhetetlen, hogy a nyugdíjrendszer is összekapcsolódjék a gyermekvállalással. Miért? Mert a társadalom fennmaradásához a felnövekvő nemzedék mindenképpen szükséges.

Mindenkinek érdeke, hogy legyen egy következő munkaképes nemzedék, amelyik megtermeli azt a jövedelmet, amelyet az országban elosztanak aktívak és inaktívak között. A jelen rendszer azonban ma alapvetően igazságtalan a gyermeket vállaló polgárokkal szemben, holott gyermekre az egész társadalomnak, még a gyermekteleneknek is szükségük van.

A gyermeket vállaló nemcsak aktív korában él szerényebben, mint gyermektelen polgártársa, hanem nyugdíjas korában is hátrányt szenved. Bére általában alacsonyabb, különösen a nőknél, mert a gyermekvállalás miatti időkiesések még a jelenlegi magyar rendszerben is hátrányba hozzák munkahelyén. A családok ugyan kapnak számos támogatást – ebben nagyvonalú a magyar rendszer! –, de a gyermekekre való ráfordítás ezt még mindig meghaladja.

A mai magyar nettó jövedelmeket alapvetően befolyásolja az adórendszer. A polgárok sokasága által választott különféle kedvezmények a munkaalapú nyugdíj esetében belátható időn belül a létminimumot sem elérő nyugdíjakhoz-járadékokhoz fognak vezetni. Miért választanak az emberek olyan jövedelemszerzési módot, amely nem gondol a jövőre? Mert most alacsony az életszínvonaluk.

Azonban ha előre tekintünk, biztos, hogy politikailag elkerülhetetlen lesz a közpénzekből való kiegészítés. Aligha engedheti meg ugyanis a kormányzat, hogy időskori szegénység állapotába süllyedjen az ország egy része. A politika nyilván nem fogja magukra hagyni ezeket a polgárokat. De kérdés, hogy milyen alapon történjék a támogatás?

Az nem lehet cél, hogy aki most relatíve jobban járt, később a rászorultság alapján kapjon közpénzből kiegészítést. Észszerűnek tűnik a gyermeknevelés honorálásaképpen adni azt a kiegészítést, ami nagy valószínűséggel elkerülhetetlen lesz.

A nyugdíjreform célja – mint a fentiekből kiderül – nemcsak a gyermekvállalás ösztönzése, hanem mindenekelőtt egy igazságosabb rendszer létrehozása. Ugyanakkor remélem, hogy pozitív demográfiai visszahatás fog jelentkezni. Azzal számolok, hogy a hosszabb távú szemlélet meghozza ezt, legalább az optimális szintig, amely a társadalmi reprodukciót lehetővé tevő, átlagosan 2,1 gyermek vállalását jelentené.

Az igazságosabb rendszer számos egyéb területen is igényelne korrekciót, így a férfi- és női bérek és nyugdíjak, illetve a korábban és később nyugdíjba menő polgárok nyugdíjhelyzeténél.

A gyermeket vállaló és nem vállaló szülőpárok és párok életszínvonal- és nyugdíjkülönbsége az, amely a leginkább indokolja a reformot. Ez utóbbit látom a legsúlyosabb aránytalanságnak.

Függetlenül attól, hogy szándékos-e a gyermektelenség vagy sem. Kiszámolható a gyermekekre történő átlagos ráfordítás, amellyel arányosítható a gyermekalapú nyugdíjjáradék mintegy hozadékképpen. Mind a család, mind az állam költ a gyerekek felnevelésére, képzésére. A jövő társadalma igényli a tanult polgárokat.

Befektetésnek tekinthetjük a humán erőforrásba, amit az állam, illetve a családok erre költenek. Megtérülésére joggal számot tarthat az állam is, a szülők is. Méghozzá ráfordításaival, a gyermekek taníttatásával arányosan. Az állam meg is kapja a hozadékot adók és járulékok formájában.

A szülők azonban nem! Kiszámolható, hogy egy munkaképes korra felnevelt gyermek átlagosan mennyi adót, járulékot fizet a költségvetésbe, beleszámítva azt is, amit fogyasztásával generál. Az államnak tehát jó befektetés a gyermekek képzettebbé válása, hiszen ők kapnak relatíve nagyobb jövedelmeket és fizetnek többet a költségvetésbe is.

De vajon a szülőpárnak mi az előnye ebből? Természetesen az ember nem befektetési céllal nevel gyermeket. De részben mégis indokolt a befektetési szemlélet, hiszen fenntartható fejlődésünk záloga a megfelelő mennyiségű és minőségű munkaképes személy. Ez pedig nagy részben függ a szülők áldozatvállalásától.

Nagyon fontos, hogy a gyermektelen polgárok ne érezzék igazságtalannak a módosítást. Sokuknak éppen elég fájdalmas, hogy nincs vagy nem lehetett gyermekük.

De az bizonyos, hogy akinek nincs vagy nem lehetett gyermeke, az nem költ rá. Ha ezt a pénzt félreteszi idős korára, amely csak erre az időszakra használható fel, akkor akár ugyanakkora kiegészítést kaphat, mint a gyermekesek. A polgárok egyenlő kezelése a nyugdíjrendszer szempontjából így biztosítható! Ez természetesen nem zárja ki az egyéb, mindenkinek lehetséges magán-előtakarékoskodást. Viszont célszerűen azokhoz képest e megtakarítási forma lényegesen kedvezőbb kell hogy legyen.

A javaslattevők figyelemmel vannak a költségvetés terhelhetőségére, a társadalmi elfogadás szempontjaira s a pénzügyi intézmények érdekeire is. Ha ezek bármelyikének a reform nem lenne elfogadható, akkor aligha lenne megvalósítható.

De a javaslat bizonyíthatóan nem ró túlzott terheket sem rövid-, sem pedig középtávon a költségvetésre, ugyanakkor igazságos, és teret enged a pénzügyi szektornak is a magánbiztosítások terén.

Vajon ez a megoldás nem a régi II. pillér „feltámadása?” Nem bizony! Ez a jelenlegi járulékot meghagyja a mai idősek járadékának kifizetésére. Kétségtelenül többletmegtakarítást kíván a gyermektelenektől, ami különösen fiatalkorban nehéz. Hiszen az otthonteremtés, családalapítás a kezdő fizetésekből önmagában is nehézkes.

A béremelkedések jelenlegi trendje azonban remélhetőleg lehetőséget ad ennek megvalósítására. További kérdés, amely a javaslattal kapcsolatban felmerülhet, az elvándorlás.

Valóban nagyon jó lenne erről az elvről, vagyis hogy a gyermek befektetés is, meggyőzni a többi EU-s országot is. A kivándorlók elviszik a befektetésünket. De még ezt a problémát figyelembe véve is helyes az átlagra szabályoznunk. Mert a többség itthon vállal munkát.

A társadalom megnyerése alapvető. Higgadt, kitartó kommunikáció szükséges az elvek elfogadtatásához. Fontos tisztázni, hogy a javaslat csak meghatározott kor alattiakra érvényes, és nem érinti a jelenlegi nyugdíjviszonyokat.

Hiszen a gyermekvállaláshoz és -neveléshez kötést legalább negyedszázaddal előbb meg kell hirdetni, ha azt várjuk, hogy az emberek tudjanak az új feltételekhez alkalmazkodni. Azt is biztosítani kell, hogy ez olyan erejű törvény legyen, amit nem fenyeget a gyors megváltoztathatóság. Nem lesz könnyű ebben az emberek bizalmát megerősíteni.

De csak ez a járható út. A reformot meg kell előznie egy politikai döntésnek, amelynek alapján a szükséges információk birtokában lévő hivatalos intézmények a megfelelő pontos számításokat el tudják végezni, és a végső javaslatot ezek alapján ki lehet dolgozni. Sokat várni nem lenne célszerű, hiszen a demográfiai trendek valóban ijesztők.

Itt az idő, cselekedni kell!

A szerző nyugalmazott intézetvezető docens (PPKE), 1990–93 között a tb főigazgatója