A belénk égetett őszödi beszéd

Tizenhárom évvel az őszödi beszéd után: kellettek volna akkor előre hozott választások?

Egy lélegzetvétel erejéig érdemes visszatérni a 2006-os őszödi beszéd nyilvánosság elé kerülését (szeptember 17-e) követő súlyos belpolitikai válságra és annak következményeire – pontosabban azok elmaradására. Nemcsak azért, mert ma van az évfordulója, hanem azért is, mert a mai húsz-harminc éves fiatalok számára fontos felidézni az akkor a közvéleményt élénken foglalkoztató lehetséges politikai alternatívákat.

Jómagam azokban a hetekben és hónapokban meglehetősen élesen képviseltem azt az álláspontot, hogy az őszödi beszéd, illetve az azt követő tüntetéseket brutálisan leverő állami rendőrattak, valamint a súlyos hatósági jogsértések nem maradhatnak következmények nélkül: a kormánynak távoznia kell, és előre hozott választásokat kell kiírni Magyarországon. Ezt a nézetemet számos írásban és médianyilatkozatban ismételtem meg a széles nyilvánosság előtt – vállalva a vitákat és a politikai ütközéseket.

És azok nem is maradtak el: a balliberális közvélemény hallani sem akart semmiféle kormányváltásról, s jól tudjuk, hogy a baloldali véleményguruk – Nádas, Esterházy, Konrád stb. – egyértelműen kiálltak az őszödi beszéd „nagyszerűsége” mellett. Heller Ágnes még a rendőri brutalitásokat is tagadta. Nádas egyenesen nagyszerű beszédnek, a retorika egyik csúcsának nevezte, amellyel „minden rendben van”, még a káromkodások is. Nem vette észre, hogy Ferenc testvér itt nem egy színpadi, hamleti monológot adott elő, hanem azt vallotta be, hogy brutálisan átverték a választókat, és ezzel a manipulációval nyerték meg a választásokat, ami politikai skandalum, nem pedig „retorika”.

De ennél fontosabb, hogy az akkori MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció egy emberként állt ki a miniszterelnök mellett, nemhogy előre hozott választásban vagy esetleg miniszterelnök-cserében nem gondolkodtak, de bizalmat szavaztak neki a parlamentben, s ami még hab a tortán, 2007 februárjában óriási többséggel (!) megválasztották a szocialista párt elnökének.

Eleinte kevesen voltunk, akik előre hozott választásokat követeltek, majd egyre többen lettünk. Azonban a balliberális politikai elit, illetve a baloldali véleményvezérek hajthatatlan és kőmerev kiállása Gyurcsány mellett még a nemzeti oldalon is megzavart néhányakat, és nem igazán akarták megérteni, hogy az őszödi beszéd és a rendőrterror olyan mély politikai és erkölcsi válságot okozott Magyarországon, hogy szinte tankönyvízűen adta magát a következtetés: a választóknak újra az urnák elé kellene járulniuk egy új legitimitás megteremtéséért.

A Fidesz egyre következetesebben követelte az előre hozott választásokat, Orbán Viktor ennek újra és újra hangot adott.

Mi akkor azt hittük, hogy a kormányzópárti politikusok, a teljes balliberális oldal valóban komolyan gondolja, hogy szeptember 17-e és október 23-a után minden mehet tovább a rendes politikai kerékvágásban, ugyanis egyetlen jelét sem adták a kételynek vagy legalábbis az arra való nyitottságnak, hogy legalább mérlegeljék a kérdést (tisztelet a nagyon ritka kivételnek).

Könnyen lehet, hogy ez a konok, kőkemény, erősen összetartó politikai hozzáállás a nemzeti oldal számos tagjában is bizonytalanságot okozott: talán mégsem látjuk jól? Talán valóban nem szabad előre hozott választásokat tartani, mert az olyan borzasztó dolog, az csak az instabil, működésképtelen demokráciákban fordulhat elő, s mi mégsem vagyunk ilyenek? Nem véve figyelembe, hogy az előre hozott választások intézménye a legstabilabb demokráciákban is megszokott, s korántsem ördögtől való jelenség Nagy-Britanniától Olaszországig és Lengyelországtól Szlovákiáig.

Szóval történt, ami történt: ez az ezer sebből vérző, többszörösen megtépázott, legitimitását brutálisan elvesztő, a közvélemény számára már bukott kormány kihúzta egészen 2009 tavaszáig, majd a Bajnai-kabinet a 2010-es, következő választásokig. Gyurcsány miniszterelnökként négy és fél évig rombolta a magyar politikai életet, tönkretette a gazdaságot és szétverte az erkölcsi értékeket. Elképesztő pusztítást végzett a közállapotokban ebben az időszakban. Jó, ha ezt egyszer s mindenkorra megjegyzi a Momentum-generáció! (Ha képes rá, s jó lenne, ha képes lenne rá.)

Azóta eltelt jó néhány év, s a második és harmadik Orbán-kormány sikeres tevékenysége következtében szerencsére túllendültünk a borzalmas kétezres éveken, s lassacskán elfelejtettük, hogy mi is történt 2006 őszén, mi volt a tét, milyen volt akkor a politikai hangulat. Lenyeltük azt a békát, hogy nem került sor előre hozott választásokra, hiszen – véltük – a baloldali kormánynak ez az alternatíva még óvatos opcióként sem jutott eszébe. Elmúlt 2006, felejtsük hát el!

És akkor mit történik néhány héttel ezelőtt?

Nem más, mint hogy lapunk hasábjain nyilatkozott meg elemzőként Horn Gábor az akkori időkről (Gyurcsány Ferenc a baloldal múltja, jelene és jövője, augusztus 12.), amikor ő még államtitkár volt Gyurcsány Ferenc kormányában. Amit mondott, számomra döbbenetes vallomással ér fel. Azt mondja ma, 2019-ben, hogy „az őszödi beszéd kiszivárgását az MSZP jelentős része nem érzékelte válságként, Gyurcsány Ferencnek erős maradt a párton belüli támogatottsága”.

A beszéd nyilvánosságra kerülése utáni tüntetéseket kísérő rendőri fellépés kapcsán elmondja, hogy rengeteg hatósági jogtiprás történt akkoriban a tüntetőkkel szemben, s a szégyenteljes (! ) cselekménysorozattal szemben is elmaradt a belső önvizsgálat, amit – ma már – roppant sajnálatosnak nevez.

Mikor hallottunk ilyet az elmúlt tizenhárom évben balliberális politikustól, balliberális véleménymondótól? De ezek után rátért az előre hozott választások lehetőségére is, amire akkoriban sem ő, sem más még csak szót sem vesztegetett:

„A nehezen kiszámítható és a magyar politikában előzmény nélküli helyzetben nem akartunk belemenni egy előre hozott választásba, hiszen nem sokkal korábban volt már egy SZDSZ által előkészített miniszterelnök-váltás, Medgyessy Péter lemondásra kényszerítése. Továbbá azért sem próbáltuk elmozdítani Gyurcsányt, mert alig néhány hónappal korábban gyakorlatilag az ölünkbe hullott a győzelem, s még a szocialisták belső köreiben is kevesen gondolták, hogy nyerhetnek 2006-ban.”

Mit is állít Horn Gábor?

Azt, hogy valójában maguk között mérlegelték az előre hozott választások lehetőségét – tehát ez azért mégsem volt számukra sem ördögtől való gondolat. Ezzel lényegében beismeri, hogy 2006 őszén valóságos belpolitikai válsághelyzet alakult ki, legitimációs krízis, amelyet valahogy kezelni kellett.

S a magyarázat, hogy ennek ellenére mégsem mentek bele semmilyen változásba, semmilyen megmérettetésbe, nagyon világos: 2006-ban még számukra is meglepő módon győzelmet tudtak aratni, holott ők tudták a legjobban, hogy milyen gyalázatos kormányzati teljesítményt nyújtottak, s ezt nem akarták kiengedni a kezükből, tudván, hogy egy előre hozott választásokon biztosan veszítenek, s talán nem is csak egy ciklusra.

Vagyis: színtiszta hatalmi szempontok alapján vetették el az új választásokat, s nem azért, mert azt gondolták volna, hogy az ellenzék követelése alaptalan és indokolatlan. Ez talán tanulság lehet azoknak a jobboldaliaknak, akik akkor ódzkodtak az előre hozott választások felvetésétől is.

Gondolatait úgy összegzi, hogy a 2006-os őszi önkormányzati választásokon elért elsöprő Fidesz–KDNP-győzelem is jelzésértékű volt, a 2008-as szociális népszavazás eredménye pedig teljesen egyértelművé tette, hogy előre hozott választást kellett volna kiírni vagy lecserélni a miniszterelnököt, és súlyos politikai hiba volt, hogy ezek egyike sem történt meg.

Hozzá kell tennem: évekkel az őszödi beszéd után, már ellenzékben Lendvai Ildikó is megpendítette, hogy talán le kellett volna váltaniuk Gyurcsányt, és hiba volt, hogy nem tették meg. Majd Sólyom László is megszólalt évekkel később, s ő is arról beszélt, hogy a legjobb megoldás akkor az előre hozott választás lett volna. Utólag már könnyű: ott és akkor mindketten sokat tehettek volna ezért.

Mindenesetre köszönet az utólagos, nagyon megkésett, mégis őszinte szavakért!

Mindez azért fontos, mert van egy nagy tanulsága a történteknek: soha ne az legyen a nemzeti és keresztény oldal számára a mérvadó, amit a balliberális fősodor (remélem, már nem az), a balliberális politika aktuálisan megpróbál elhitetni a közvéleménnyel, az értelmiséggel, a választókkal. Ez érvényes a magyarországi baloldalra, de érvényes az európai, az uniós, illetve a globális balliberális szereplőkre is. Szakítani kell azzal a paradigmával, hogy elhiggyünk nekik bármit, amit itt és most állítanak, majd évekkel később elszólják magukat: bocsi, persze hogy igazatok volt; csak nem hittétek el, amit akkor mondtunk?

2006 őszén is pontosan tudták – a pártkatonákat és a hasznos idiótákat leszámítva persze –, hogy igazunk van.

Nem késő, hogy mi is elhiggyük: igazunk volt és van.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója