Nyolcvanoldalnyi hazugság

Immáron két nézetrendszer ütközik meg Európa jövőjével kapcsolatban, s a globalista liberálisok nem határozhatják meg, hogy ki áll háttal Európának és ki néz vele szembe.

Újfajta vasfüggöny hullott le Európa két része közé, ezúttal nem katonai-politikai, hanem egyfajta kulturális-világlátásbeli vasfüggöny.

Tehát: ki mondhatja meg, hogy melyik az igazi Európa? A magyarországi ellenzék Háttal Európának című, az Orbán-kormánnyal és a nemzeti táborral szembeni ezredik felhorkanása csak annyit jelent, hogy ők teljes mértékben azonosultak a Nyugat-Európát jellemző liberális-globalista fősodor világnézetével, régi rossz kommunista és liberális szokás szerint ismét behódolnak egy uralkodó rendnek, s dörgedelmesen kijelentik, hogy amelyik kormány, párt és politikus, illetve állampolgár nem azt az utat választja, amelyen ők járnak, az háttal áll Európának, tehát torzult, maradi, retrográd, antimodern és nem haladó, de leginkább antiszemita és újfasiszta (lásd Ujhelyi István árnyalt jellemzését a magyar kormányról).

De ez nem jelent semmit, mert immáron két nézetrendszer ütközik meg Európa jövőjével kapcsolatban, s a globalista liberálisok nem határozhatják meg, hogy ki áll háttal Európának és ki néz vele szembe. A legnagyobb döbbenet ebben az egész történetben éppen az, ahogyan a valaha szebb napokat látott liberalizmus kifordul önmagából és saját maga tragikus paródiájává válik. Ugyanis a liberalizmus alapvető tulajdonságai közé tartozott a pluralizmus elve, vagyis az, hogy minden egyén és közösség, párt és politikai szervezet alapvető joga a saját véleményének és nézeteinek kifejtése, s e nézetek és vélemények között nem lehet hierarchiát felállítani, mely szerint van az egyetlen nagy liberális igazság, melyhez képest minden más nézet elfogadhatatlan és kiiktatandó.

Vagyis mára a liberalizmus antiliberálissá vált, mert nem ismeri el a nézetek pluralizmusát és egyenrangúságát: a liberalizmus mai, globalista, kozmopolita, multikulturalista, genderelméletre építő, vallásellenes és a népek keveredését helyeslő változata egy totalitárius, minden más irányzatot elnyomó és háttérbe szorító irányzattá vált. A valaha a szabadságot hirdető liberalizmusból mára a szellemi szabadságot leginkább elnyomó uralmi rend vált. S jól tudjuk: a szellemi szabadság elnyomása után nem következhet más, mint a tényleges szabadság elnyomása, az Aldous Huxley által megfogalmazott Szép új világ.

De legalább annyira árulkodó az a mondat, hogy a jelentést „független magyar értelmiségiek” állították össze. Ha az embernek kedve lenne, jókat hahotázna ezen a mondaton, de sajnos nem is olyan nevetséges a fenti kitétel – sokkal inkább riasztó.

Először is elég a szerzők nevét megnézni ahhoz, hogy az olvasó eleinte egy rosszul sikerült poénnak gondolja a független jelző használatát. Talán mégis érdemes kiemelni a szerzők közül Vásárhelyi Mária nevét, aki világéletében a legszenvedélyesebb SZDSZ-hívők egyike volt, és ma is az. De: „független”. Miként bizonyára brutálisan független például Csáki Judit (aki a momentumos Radnóti András édesanyja) vagy az anyag elkészítésében szerepet vállaló CEU-s oktatók.

A személyeken túl az is riasztó, hogy a szerzők talán még el is hiszik magukról, hogy ők „a” független értelmiségiek. Ezzel újra csak azt sugallják – és ehhez paríroznak nekik az unió liberális és baloldali képviselői –, hogy a független vélemény nem lehet más, csakis liberális vélemény, a független álláspont ab ovo nemzetállam-ellenes és globalista, Európai Egyesült Államok-párti, keresztényellenes, hagyományoscsalád-ellenes és így tovább. A kiindulópont tehát számukra az – és erről próbálják lépésről lépésre meggyőzni az európai közvéleményt –, hogy van egy alapvető világlátás, amely tárgyilagos és elfogulatlan. Joga van tehát ahhoz, hogy ő ítéljen meg minden más gondolatot, világlátást, nézőpontot és víziót. Egyszerűen szólva: már megint ők akarnak dönteni jó és rossz között. Ahogy Csurka István mondta: ők akarnak lenni a zsűriben.

A jelentés egyébként döntő részben a szokásos, unalomig ismert kritikákat és vádakat fogalmazza meg az Orbán-kormánnyal szemben, azzal az újdonsággal, hogy a támadások fő iránya ezúttal nem a jogállamiság és a demokrácia hiánya – persze ez is jelen van a szövegben –, hanem a kultúrában, az oktatásban, a médiában, a tudományban lezajló „diktatórikus” folyamatok megbélyegzése. A szöveg elítélően szól arról is, hogy a magyar kormány a nemzeti összetartozásra, a határon túliak védelmére koncentrál, illetve az egyházak ellen is támadásba lendül.

A legárulkodóbb az a kitétel, hogy „Orbán külpolitikai tevékenysége az utóbbi években egyértelműen jelzi, hogy vezető szerepre tör az európai politikában”. Óriási: egy szuverén EU-tagország kormánya merészeli, illetve nem átallja a nemzeti érdekeket erőteljesen, európai, uniós kihatással érvényesíteni és ezzel más országoknak is modellt adni.

Persze értjük a mélységes felháborodást a liberális és globalista körök részéről. Hiszen a vezető szerep az övék, csakis az övék, amíg világ a világ. Ha valaki más is vezető szerepre törekszik, az világbotrány. Erre elég azt mondanunk: most mondtátok ki, hogy mi fáj nektek igazán és a legmélyebben. Köszönjük az őszinteséget!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója