Gyalázkodások a levegőben

A liberális baloldal kanonizációja pontosan annyira következetes az antiszemita megnyilvánulásokkal kapcsolatban, amennyire az ÁVO-s személyzetisek következetesek voltak a kisnyilasokkal.

Írásbeli érettségi egy budapesti középiskolában. Személyes történetek Fotó: MTI–Beliczay László

Csakugyan fasiszta lenne valaki, csak mert 1936-ban dicsérte a Ducét? Ebben az esetben Kosztolányit is fasisztának kellene ítélnünk, mert ugyanezt tette; sőt, egy Winston Churchill nevezetű angol úriembert is, aki 1936-ban még maga is lelkesen méltatta Mussolinit. Mint ahogy az amerikai haladó értelmiség jelentős részét, plusz az olaszországi zsidó szervezeteket, amelyek ugyanezen „bűnbe” estek. A liberális köröknek – tartok tőle – egészen más baja van Herczeg Ferenccel.

Azzal a mára már csaknem elfeledett magyar íróról, akiről a Kádár-korszak igen vonalas kultúrfelelőse, Hegedűs Géza a következőket írta: „Herczeg ugyanis szemléletének alapjai­ban liberális. A dzsentrihez történt asszimilációja természetesen magyar nacionalistává teszi. A fasizmustól azonban undorodott.”

Nyirő József együttműködött a nyilasokkal. Wass Albertet antiszemitázzák, ahogy Szabó Dezsőt is. Az irodalomtörténet még adós az említett írók életművének kritikai vizsgálatával, ám ennek legfőbb oka, hogy a kultúrpolitika korifeusai mindent megtettek, hogy ezek a nevek egyszer s mindenkorra kitöröltessenek a magyar irodalomtörténet lapjairól.

Nemcsak ezért egyoldalúak ezek a vádak, mert például Wass Albert életművének zöme a határon túlra szorult magyarok sorskérdéseivel foglalkozik, azokkal a kérdésekkel, amelyeket a magyar liberális baloldal száz éve még csak meghallgatni sem hajlandó, nemhogy feleletet adni rá. S nem is azért, mert antiszemitizmusa ellenére Szabó Dezső a nácizmus megerősödésekor a magyarság fő ellenségét a náci Németországban látta.

Egy sokkal mélyebben gyökerező, kettős mérce jelenléte érhető tetten a hazai közgondolkodásban. Ugyanis a felszínt megkaparva, a magyar irodalom nagyjai közül antiszemitának minősíthető írásokat is maga után hagyott például Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Németh László, Márai Sándor, de bizony még Ady Endre, sőt Móricz Zsigmond is.

A liberális baloldal kanonizációja azonban pontosan annyira következetes az antiszemita megnyilvánulásokkal kapcsolatban, amennyire az ÁVO-s személyzetisek következetesek voltak 1945 után, mikoron is a hűségesküt letevő kisnyilasok szép számmal kerültek be a kommunista terrorszervezet sorai közé, mondván, végtére mégiscsak értik a dolgukat. Magyary Ferencnek a Hetekben megjelent elemző cikke világít rá, hogy az antiszemitizmus alól „a baloldal üdvtana szerint felmentés azoknak a szerzőknek jár, akik a kommunizmushoz vagy liberalizmushoz való pozitív viszonyukkal vagy társutasságukkal megszerezték maguknak a feloldozást. A többiek hallgatásra vannak ítélve, még akkor is, ha műveikben ez nem jelenik meg olyan súlyosan vagy módosítottak hozzáállásukon.”

Ugyanez a megbocsátó elnézés okozta, hogy az antiszemitizmustól, a náci fajelmélettől a németekkel való fegyveres szembefordulásig eljutott Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét a szocializmusban utcák viselhették, és ugyanez a bensőséges kézlegyintés tapasztalható, amikor a nyilvánvalóan antiszemita és cigánygyűlölő Jobbikot oly pragmatikusan a keblére öleli a teljes magyar liberális baloldal.

Jó lenne társadalmi közmegegyezést teremteni ebben a kérdésben. Csakugyan ki kellene dobni a panteonból Szabó Lőrincet, csak mert lelkes cikket írt a szónokló Adolf Hitlerről? Ne olvassunk Martin Heideggert, Konrad Lorenzet, Karl Mayt, ne hallgassunk Richard Wagnert, ne nézegessük Aba-Novák faliképeit vagy a spanyol diktátor Francót imádó Salvador Dalí festményeit? Ugyanazzal a lendülettel hajítsuk ki az összes orosz és magyar írót, költőt, aki akár csak egyszer is dicsőítette Joszif Sztálint?

Szakmai érv a NAT-ba újonnan bekerült szerzők irodalmi színvonalának vitatása. Her­cz­eg Ferencet jó kezű, megbízható iparosnak, Nyirőt és Wass Albertet félamatőrnek titulálja számos cikk és megszólaló. Herczeg Ferenc kora egyik legnépszerűbb írója volt; lapját, az Új Időket jóval többen olvasták, mint a Nyugatot; mára azonban a szerzőt szinte senki sem ismeri. Nem úgy Wass Albertet, aki 2005-ben, a Nagy könyv című hazai felmérésben a közönségszavazatok alapján az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult. A népszerűség persze még nem ok arra, hogy a NAT foglalkozzon egy szerzővel, az viszont már annál inkább, hogy az említett szerzők a magyarság sorskérdéseire érdemi mondanivalóval reflektáltak. Ki írta meg átélhetőbben a 2. bécsi döntés rádióhíreire váró, sorsukért aggódó erdélyi magyarok érzéseit, mint Wass Albert? Ki írta meg szívszorítóbban a román elnyomók után az érzéketlen Horthy-adminisztráció berendezkedését, mint Wass Albert? S ki ne ismerne rá kora, s ha már itt tartunk, napjaink sorskérdéseire Herczeg Ferenc Bizánc című drámájában?

Hiszen épp a liberális baloldal történelmi bűne, hogy agyonhallgatták, szőnyeg alá söpörték a magyarság traumáját, a trianoni gyalázat okait és következményeit. Kiirtották a nemzeti emlékezetből a nyomait is, arra próbálták nevelni a nemzetet, hogy felejtse el a határon túlra szakadt részeit. Lehet, hogy Wass Albert vagy Nyirő József irodalmi stílusa nem üti meg egyesek mércéjét, de azt, amit a kisebbségi magyar létről megírtak, bizony a szívünkön keresztül is be lehet fogadni. Leginkább úgy lehet. S számunkra, akik olvassuk a műveiket, mindaz, amit erről írnak ezerszer fontosabb, mint az a tény, hogy egyébiránt Lev Nyikolajevics Tolsztoj kiforrottabb író volt náluk. Igen, az volt. (Megjegyzem, ő nem kapott irodalmi Nobel-díjat; Kertész Imre igen. No, most akkor mennyit számít, hogy ki az írástudás mestere és kinek a mondanivalója fontos?)

A sort hosszan lehetne folytatni, és nyilvánvaló, hogy antiszemitizmus és antiszemitizmus között is vannak különbségek, de jó lenne, ha nem indulna ezen a téren semmiféle verseny. Wass Albert és Nyirő József kritikusai közül mindenesetre kevesen olvasnak Wass Albertet és Nyirő Józsefet. Ha olvasnák, nehezebben tudnák gyűlölni őket. Sokakat meglepne például, milyen kritikusan ír Wass Albert a Horthy-hivatalnokok erdélyi berendezkedéséről, vagy hogy Szabó Dezső példának okáért kíméletlenebb önkritikusa volt nemzetének Adynál is.

Ott a helyük a magyar irodalom aranykönyvében. A nehéz, keserves társadalmi vitákat pedig érdemes elkezdeni, mert amíg ez nem történik meg, csak vádak és a kettős mércén alapuló gyalázkodások röpködnek majd a levegőben. A vádakkal ellentétben Ottlik Géza és Kertész Imre is benne lesznek a kerettantervben. Helyesen; nekik is ott a helyük. Az iszonytató XX. század megértéséhez éppúgy nélkülözhetetlenek, mint Wass Albert vagy Szabó Dezső.

Már csak az a kérdés, hogyan vesszük rá a gyerekeinket, hogy olvassák is őket. És okuljanak mindabból, amit olvasnak.

A szerző író