Kedves volt és szerény, amikor bejött a szerkesztőségbe. Akiket nevük-hírük megelőz, sokszor úgy érkeznek, mint az ego-cunami speciális kelet-közép-európai változata: öntudatuk süvít, stílusuk eget-földet elsodor, föllépésük összedönt és rombol, egész énjük – úgy tűnik – minden létezőt magával visz. Csak rokonszenvünket nem.
Ő nem ilyen volt. Úgy jelent meg ott a Trianoni Szemle angyalföldi redakciójában, mintha egyenesen valamelyik Árpád-házi királyunk udvarából toppant volna a Rózsafa utcába. Méltóságteljes volt, finom és határozott, nyájasságában világokat lebíró eszmék hatalmának tudatát hordozó és csöndes eltökéltséggel büszke. (Volt, van neki mire. Bőven.)
Bakay Kornélt alighanem Szent László küldhette személyesen.
Amint jobban és alaposabban megismerhettem, már akkoriban is, mindvégig vagy évtizede megjelent összegyűjtött tanulmányainak és előadásainak címe kísértett, makacs fenséggel, roppant céltudatosan: Magyarnak lenni büszke gyönyörűség.
Merthogy az, tényleg.
Sajó Sándor címadó sorai olyan elképesztő koncentráltsággal vannak jelen Bakay Kornél grandiózus életművében, hogy az ember elégedetten hátradőlve konstatálhatja, új összefüggésekbe helyezetten ízlelgetheti a latin szóösszetételt: ecce homo, íme az ember. Igen, íme az ember. Ez is az ember. Vagy talán igazából ez az ember. Erre képes, így, ilyen kitartással, ilyen sziklaszilárd nemzeti eltökéltséggel, ekkora tudósi tisztességgel, ilyen hithű, mélyen átélt eszmevilággal, hatalmas műveltséggel-felkészültséggel, mindent lebíró erővel. László Gyula, a nagy előd-mester, több mint két évtizede igen-igen elégedetten pillantgat le legnevesebb tanítványára: igen, valahogy így kell… Nem öblös-fennhangon szavalva hanem tenni – és megmutatni…
Produktumokkal. Munkával. Teljesítménnyel. Légyen szó kettős honfoglalásról a mesternél vagy nála a talán legnagyobb elért tudományos eredményről: Szent László somogyvári első sírhelyének és a király által Koppány várában emelt bencés templomnak és monostornak a megtalálásáról és feltárásáról.