Miért nem szerződnek vidéki színházakhoz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett színészek?

Vidéken is van kultúra, van élet, és ami a legfontosabb: vannak emberek, akik szomjazzák a színházat.

Forrás: Pécsi Nemzeti Színház

Óriási vita alakult ki a napokban a Színház- és Filmművészeti Egyetem működési átalakítása körül. Ahhoz, hogy megértsük az átalakítás időszerűségét, föl kell tennünk egy egyszerű, ám annál mélyebben gyökerező kérdést: Miért nem szerződnek vidéki színházakhoz az egyetemen végzett színészek? Ez a látszólag egyszerű kérdés egy sor olyan problémára hívja fel a figyelmet, melyeknek orvoslása nagyon is időszerű.

Mi a baj a vidéki színházakkal? Miért degradáló a friss végzősöknek Magyarország csodás nagyvárosaiban szórakoztatni és nevelni az embereket? Azokat, akiknek adójából elvégezhették az egyetemet és hódolhatnak a színjátszás nemes hivatásának? Miért értékelik jobban azt, hogy Budapest egyik eldugott utcájában független színházat játszanak, mint hogy ámulatba ejtsenek több ezer embert a szépen felújított színházaink egyikében?

A 21. század egyik kulcs fogalma a mobilitás. A munkaerő, a tőke szabad mozgása az Európai Unió egyik alapköve. Ma már bárki vállalhat munkát elképzeléseinek, álmainak megfelelően akár az országhatáron belül, akár kívül. Ezzel a lehetősséggel igen sokan élnek is épp úgy a szellemi munkát végzők körében, mint a fizikai szakmák területén. A mobilitás szabadságot ad, a terület, a hely nem akadályozza az embereket céljaik elérésében. Vidéki színházigazgatóként viszont több éves tapasztalatom, hogy a SZFE végzősei nem mozdulnak, vagy csak igen kis százalékban. A hallgatók kilencven százaléka Budapesten marad és független társulatoknál, a tanáraik által vezetett színházaknál vagy szinkron színészként folytatják tovább. Itt a valós probléma az arányokkal van. Semmi baj sincs a függetlenekkel, az alternatív társulatokkal, de elnyelik a hallgatók jó részét, ami mégiscsak elgondolkodtató. Legalább azt látnánk, hogy a különböző televíziós műsorok sorozataiban meghatározó szereplőkké válnának, de ott meg főleg az amatőrök dominálnak.

Vidéken is van kultúra, van élet, és ami a legfontosabb: vannak emberek, akik szeretik és szomjazzák a színházat. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy még hálásabb is a közönség, hiszen mostohatestvérként vannak kezelve, és ha olykor-olykor fővárosi előadást láthatnak, sokkal, de sokkal jobban értékelik azt.

Személyes tapasztalatot is említenék: nemrég a Bánk bán bemutatásához Melinda szerepére kerestünk színésznőt. A szereplőválogatásra egyetlen hallgató sem jött el az egyetemről, annak ellenére, hogy ismert, fiatal, tehetséges rendező vitte színre. Ebből is látszik, hogy az egyetem vidékellenessége nem személyhez kötött, hanem egyértelműen gondolkodáshoz. Évek óta jönnek friss végzősöktől ajánlások Kaposvárról, Marosvásárhelyről, hogy szívesen dolgoznának velünk, de a Színművészeti Egyetem friss diplomásaitól eddig még soha nem érkezett ilyen jellegű megkeresés sem hozzám, sem más vidéki színházakhoz.

Vidéken igenis lehet szakmát tanulni, új dolgokat kitalálni és kipróbálni, sőt lehet színházi forradalmat csinálni, mert minden megvan hozzá, ami csak kell. De ehhez szakítani kell a fővárosi kultúrelit szűk látókörű gondolkodásával. Ehhez bátor szív és tenni akarás kell. Kíváncsiság kell és végtelen alázat a közönség iránt.

Seregi Zoltán, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója