Mostanában nagyobb vita kerekedett Kádár egyik megjegyzéséből. Már egy Kádár Barnabás nevű ifjú momentumoséból, aki pár napja lényegében elvitatta az idősek szavazati jogát. Bár felvetéséért utóbb persze elnézést kért, nem is maga a konkrét „elszólás”, hanem a tendencia maga a figyelemre méltó. Nem most találkozunk ilyesmivel először, bár tény, hogy az idősebb generációk lenézése, intellektuális megvetése az újhullámosch-fiatalosch balliberális kurzus egyik legfrissebb tudományos felfedezése. Az elmúlt években honosodott meg például a nemzetközi angol köznyelvben az „ok, boomer” divatos fordulata, amely az egyébként az 1950-es, 1960-as években született „baby boomer generációra” utalva fogalmazza meg igen nyeglén nagyjából azt, amit magyarul úgy mondanánk: „Jól van, nyugger, maradjál már!”
Az idősebbekkel, az ő tudásukkal, jellemükkel kapcsolatos baloldali kételyeknek pedig van több lényeges vetülete. Az egyik inkább aktuálpolitikai: a fentiekben említett „beszólások” nem csekély részben abból fakadnak, hogy ahol a balliberális politikai erőket választási vereség éri, ott azt azonnal a populisták által megvezetett – és most figyeljünk minden egyes jelzőre! – tanulatlan, szegény, vidéken élő idős szavazókra kenik. Legyen szó akár Donald Trump 2015-ös sikeréről, a brexites népszavazásról, akár a lengyel vagy magyar választásokról, elemzők, újságírók, kutatóintézetek és politikusok hada igyekszik rámutatni, hogy a progresszió zászlaját a jómódú, pallérozott elméjű nagyvárosi fiatalság emelte a magasba, és ha a londoni, a washingtoni metropolisz vagy a közép-európai fővárosok többségén múlt volna, akkor sose lett volna brit kilépés, sose választották volna elnökké Trumpot, híre-pora nem lenne PiS- vagy Fidesz-kormányoknak – de hát a sok bunkó, falusi idős sutyerák leszavazott a retrográd erőkre, kibabrálva így a haladárokkal.
Mindehhez a „nyugatos körökben” népszerű értelmezéshez két lábjegyzet is fűzhető. Elsősorban az, hogy milyen érdekes: a valaha a tömegek – tehát mindenki – politikai döntéshozatalba történő bevonásáért, ezáltal a választójog és a választhatóság feltételeinek kiszélesítéséért, majd az általános választójogért küzdő társadalmi igazságharcosok milyen gyorsan hajlamosak újragondolni a nézeteiket, ha rádöbbennek, hogy azok politikailag már nem szolgálják az érdekeiket (és már azt hangoztatják, hogy választott politikusok helyett inkább „szakértőknek” kellene intézniük az ország ügyes-bajos dolgait). Másodsorban szintén figyelemre méltó az, amire nem döbbentek rá: hogy a vidéki, idős „suttyók”, meg a bérből, fizetésből élők, a kékgalléros melósok azért nem szavaznak a balos pártokra, mert azok egyszerűen el- és cserbenhagyták őket, miközben a legkülönfélébb kisebbségi identitáscsoportok kegyeit keresték és keresik.