Az időseket végképp eltörölni?

Az idősek intellektuális megvetése az újhullámosch balliberális kurzus egyik tudományos felfedezése.

Forrás: pexels.com

De térjünk rá az „időskérdés” aktuálpolitikai melletti, sokkal mélyebb összefüggéseket mutató másik vetületére. Honnan ez a tudományos pedantériával vegyes intellektuá­lis bátorság (vagy gyávaság)? Onnan, hogy a haladó értelmezés szerint az idősek végső soron a múlt részei (vö.: „Ne az idősek döntsenek a jövőnkről!”), „visszafelé lépegetők” – és ami régi, ami múltbeli, az nyilván szükségszerűen rossz. Ahogy a kortárs felszabadító mozgalmak a történelem átírására vagy éppen megszüntetésére tett vandál erőfeszítéseiből is kitűnik, a múlt történelmünk, a haladás állandó akadályoztatója. A modern tudás a hasznos, az idősek tapasztalata, a régmúltból merített bölcsesség egész ­egyszerűen haszontalan, nem elég trendi. A múlt tehát nemcsak ellentétben áll a fejlődéssel, de igazából a rációval, az Ész hatalmával is, hiszen szimbolikája, nyelvezete, az elmúlt korok kultúrája tudományosan „nem igazolható”, következésképp irracionális. Lánczi András írja az antikok és modernek szembenállása kapcsán, hogy „a modern válasz: minden, ami új, önmagában emiatt jobb, mint bármilyen áthagyományozott tudás vagy megoldás. Ami régi, az konzervál, megköt, kizárja a jobb megoldást.”

Mindebből pedig egyenesen fakad, hogy a múltat – inkluzíve az időseket – nem tisztelni, hanem (döntéseiket) kijavítani kell. A mindig is utópiákat építő és kergető progresszió erős gőggel azt hirdeti, hogy az aktuálisan jelen kor „minden eddigi korok legjobbika”, és végtelenül elégedetlen a múlttal, annak teljesítményével és szellemével. A múlt – az abból merített bölcsesség, a hagyomány, a szokások és az azzal szoros összefüggésben álló általános társadalmi tapasztalat, az előítéletek – e felfogás szerint ugyanis csak korlátoz minket önmagunk megvalósításában, a szükségszerűen jobb jövő építésében. Minden tehát, ami a múlthoz köt bennünket, leküzdendő csökevény: mindennek pedig, ami modern, ami új, annak morálisan pozitív kicsengésűnek kell lennie.

Az idősek elutasítása, „megtagadása” tehát igen szoros összefüggésben van a haladást, a modernitást és a rációt istenítő, abszolutizáló liberális korszellemmel. Ez pedig nemcsak a politika, de a populáris kultúra szintjén is azt diktálja, azt erősíti, hogy ne fogadjuk el a korlátokat, a szabályokat, a szokásokat, amelyeket a korábban élt eleink hagytak ránk. A történelem, az „egykor volt” lefitymálására irányuló szándék persze érthető a híres orwelli bonmot jegyében, amely szerint „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; és aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”.

A múlt (és a jelen) uralása, az előbbi megmásítása, kiiktatása vagy éppen kommunista hajlamokat mutató eltörlése révén azonban egyet jelent önmagunk, saját identitásunk teljesen életszerűtlen (ezáltal civilizációs öngyilkossággal fenyegető) felszámolásával is. Ahogy van bennünk szüleinkből és nagyszüleinkből, úgy a múlt sem pusztán letűnt korok szokás-, illem- és etikettgyűjteménye: a múlt mi magunk vagyunk. Onnan merítünk mindent – azt is, amit éppen meg akarunk tagadni: magatartási mintáinkat, kulturális reflexeinket, önmeghatározásunkat. Ahogy a „kik vagyunk mi?”, úgy a „mi az élet célja, értelme?” végső kérdése sem válaszolható meg a múlt hite, teljessége, rutinjai nélkül. És éppen ezért e kérdéseket szívesebben is tesszük fel szüleinknek, nagyszüleinknek, mint a modernitás felvilágosító-kényszerítő tudós társadalommérnökeinek vagy éppen a Momentum politikusainak. Nemde?

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója