A tálcán kínált művészi karrier és az abból élő meghasonlottak

Természetesen jöjjenek a fiatalok, de tájékozódjanak, hogy az igazodási pontjuk feddhetetlen legyen.

Budapest, 2017. március 17. A Színház- és Filmmûvészeti Egyetem bejárata a VIII. kerület Vas utca 2c-ben. MTVA/Bizományosi: Róka László *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Róka László

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kuratóriumának megválasztása után az egyetemi oktatók heves vérmérsékletű megszólalásai ráirányították a közfigyelmet arra, hogy olyan kibeszéletlen üggyel állunk szemben, amelynél a felek nézetei merőben eltérnek egymásétól. Azt gondolom, hogy a témában úgy lettek negatívan minősítve az SZFE újonnan kinevezett kurátorai, hogy a megválasztásukon kívül az érdemi munkavégzést el sem kezdték. Ezt az írásomat megelőző nyílt levelemben – amelyet Karsai György úrhoz, az SZFE tanárához írtam – annak a véleményemnek adtam hangot, hogy a jobboldali, keresztény világlátást magukénak érző döntéshozók miért ne érvényesíthetnék azt a jogukat, hogy az SZFE vagy bármely más intézmény vezetőit kijelöljék és ők a személyi rátermettségüket a leendő munkájuk során bizonyíthassák. Ehhez előbb munkavégzés szükséges, és azt követően majd lehet kritikával élni.

Levelemre természetesen nem az abban megfogalmazottakra érkeztek válaszok a liberálbalos médiából, hanem az eddig felmutatott színházi teljesítményem, pontosabban annak hiánya lett a legfőbb hivatkozás a személyemet lejáratni szándékozók számára.

Már az elején szeretném leszögezni, hogy nem tartozom az írásom címében magukra ismerők népes táborába. Ennek megvilágítására engedtessék meg egy rövid történet elmesélése. 1976 szeptemberében a Színművészeti Főiskolára felvételt nyert, előfelvételis diákként vonultam be katonának a jánoshalmi laktanyába. Az idő a ,,Hej, élet, be gyöngy élet. Ennél szebb sem lehet” jegyében telt, mikor is december első hetének egyik délelőttjén a hangosbemondón hívattak a laktanya ügyeletes tiszti szobájába. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Az irodában két negyven év körüli sötét öltönyös, jól szituáltnak, avagy bizalomgerjesztőnek számomra nem nevezhető két úr, abban az időben elvtárs fogadott. Kedves rám gondolásuk oka az volt, hogy tapogatózó állapotfelmérésként felvetették azt a részükről hazafiasnak gondolt lehetőséget, hogy a Színművészetin baráti segítség gyanánt, nyitott füllel kellene járnom, és amennyiben olyan lázító beszélgetéseknek, avagy bármilyen, a színésznövendékek rendszer elleni szervezkedésének a tanúja lennék, akkor alkalmanként havonta, kéthavonta a Belügyminisztériumban ezt megoszthatnám velük névvel és pontos esemény leírással. Hozzátették, hogy természetesen ezt nem kérik ingyen. A főiskolai fejlődésemet szemmel tartják és diplomázásom után bármely általam választott budapesti színházban elősegítik karrierem építését.

Nem vártak azonnali választ, jelezték, hogy február környékén újra jönnek, addig gondolkozzak a lehetőségen. Kristálytisztán emlékszem, még kellemes ünnepeket is kívántak.

Mit ne mondjak, volt! Tizennyolc éves fiatalként talán ott érintett meg először a választás felelőssége és a döntésemnek akár egy életre hatást gyakorló következményei. Igen, ,,jutott eszembe számtalan / Szebbnél-szebb gondolat”, például, hogy: „Mi szép, mi szép, mi szép a mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, hogy színészek vagyunk.” De a két úr-elvtárs ajánlatával ez utóbbi verssor valahogy nekem nem csengett össze. Február­ban valóban megjelentek, én pedig összeszedve minden bátorságomat, kimentettem magam. Egyetlen szóval se presszionál­tak tovább, csupán azt jelezték, hogy a beszélgetésünket tilos bárki előtt felfednem és nyitva hagyták azt a lehetőséget, ha esetleg meggondolnám magam, akkor a Belügyminisztériumba bármikor bemehetek, és megadták az emelet- és ajtószámot. Tudom, hogy nem egyedül velem próbálkoztak az „elvtársak”, így a tálcán kínált művészi karrierre lehetett jelentkező, de meg kell mondjam, hogy az osztályomban senki iránt nem fogalmazódott meg a gyanúm a főiskola négy éve alatt.

Ez a történet annak kapcsán kívánkozott ki belőlem, mert épp 1976-ban, amikor katona voltam, akkor volt szolnoki színházigazgató Székely Gábor, aki 2020. augusztus 17-i nyílt levelében azt írta Vidnyánszky Attilának, hogy: ,,súlyos tévedéseiért kérjen bocsánatot, vagy szégyellje magát”. A Pesti­Srácokon Vésey Kovács László remek oknyomozó cikkéből pedig kiderül, hogy Székely Gábor 1975-ben világnézetileg elkötelezett színházat akart létrehozni, most pedig a politika durva beavatkozásának tekinti az egyetem kuratóriumi kinevezettjeit. Ez így nagyon nincs rendjén! Írásom címében az ilyen meghasonlott emberekre gondoltam. Hiszem, hogy a felálló kuratórium nem rombolni, hanem építeni és segíteni akar a magyar színház és filmművészet ügyén.

Végezetül szeretném eloszlatni minden balos cikkírónak és kommentelőnek azt a képzetét, hogy ismételt megszólalásaimat az az érdek vezérelné, hogy előbbre jussak a színészi ismertség és elismertség útján. Ennek ellenkezőjét a katonaságnál megesett történetem igazolja és még valami. Huszonhat éves koromban egy sajnálatos autóbaleset folytán lábam olyan sérülést szenvedett el, amely a korom előrehaladtával, immáron jó húsz éve, egyre kevésbé terhelhető. Ugyan a szakmában maradtam, de karrierem alakulása már balesetemkor, 26 éves koromban megpecsételődött. Számomra – a sérülésem dacára – az elmúlt években eljátszott kis karakterszerepek is örömet jelentettek, és büszke vagyok arra, hogy annak a világnak, amelyet a rendszerváltozás óta próbálunk magunk mögött hagyni, nem lettem meghasonlott hasonlója, azaz nem lettem a tálcán kínált művészi karrier lehetőségével visszaélő színész úgy, hogy adott pillanatban szembesíthessenek múltam téves ideológiai elköteleződéseivel, amelyek miatt a jelenben, a legjobb védekezés a támadás alkalmazása helyett, inkább hallgatni és szégyellni kellene magamat és hangosan bocsánatot kérnem.

Utóirat. Természetesen jöjjenek a fiatalok, de tájékozódjanak, hogy az igazodási pontjuk feddhetetlen legyen. Ennek jegyében kívánok erőt, tehetséget az SZFE-kuratórium tagjai­nak, a színinövendékeknek pedig politikai hovatartozás nélküli megérdemelt tapsot az egyetemen, majd azt követően a színházainkban és a filmvásznon.

A szerző színművész