Csoda a Visztulánál

1920. augusztusában a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg megalázó vereséget szenvedett a lengyel fővárosnál.

Forrás: wikipedia (ismeretlen szerző, közkincs)

1920 nyarára már létrejön a versailles-i békerendszer legfontosabb keretrendszere: megalakulnak az új államok Kelet-Közép-Európában. A rendezéssel a fő probléma az volt, hogy azt Moszkva nem ismerte el, hiszen a szovjeteket meg sem hívták meg a békekonferenciára – másképpen fogalmazva Szovjet-Oroszországra tehát a versailles-i békerendszer nem vonatkozott.

A bolsevik államhatalom ekkor és ezért szánta el magát a nyugati offenzívára ‒ korábbi sikereik lehetővé tették azt, hogy 1920 késő tavaszán offenzívába menjenek át a lengyelekkel szemben. Céljuk, hogy Lengyelország legázolása után tovább törjenek előre Európa szíve felé. Hamarosan egy több száz kilométer hosszú arcvonalon zajló mozgóháború bontakozott ki: a hatalmas hadszíntéren ‒ miután az első világháborút követően Európa mindegyik állama kivérzett ‒ az MPVH is csak mintegy 350 ezer katonát tudott bevetni. Az antant ugyan támogatta a lengyeleket, de a Varsóba küldött katonai misszió létszáma még az 500 főt se érte el. A lengyeleknek is csak hevenyészett állások kiépítésére volt idejük, így döntő szerepet kapott mindkét oldalon a lovasság, valamint a szekerekre szerelt géppuskák alkalmazása. Józef Piłsudski tábornok-államfő személyes karizmájának, valamint tehetségének köszönhetően a lengyelek sikeresen állították meg az ellenséget abban, hogy átkarolják a lengyel fővárost, majd erélyes ellentámadással visszaszorították a szovjet-orosz Nyugati Frontot, bár annak teljes bekerítése és megsemmisítése nem sikerült.

Abban, hogy a lengyelek Varsónál meg tudták állítani az MPVH-t markáns szerepet játszott a szerencse, valamint az a tény is, hogy a szovjet-orosz utánpótlási vonalak elnyúltak az előrenyomulás után. A szovjet-orosz Nyugati Front parancsnoka, M. Ny. Tuhacsevszkij ‒ akit ekkortájt tüntettek ki a vörös Napóleon epitheton ornansszal ‒ ugyan sikerrel valósította meg a moltkei külön felvonulni (getrennt marschieren) elvét, azonban nem sikerült azonban a hadoszlopok együttes és koncentrált bevetése (vereinigt schlagen) ‒ Varsónál ezért csak ötvenezer katonát tudott bevetni a szovjet-orosz fél. Tuhacsevszkij kijelentette, hogy a világforradalomhoz vezető út Lengyelország holttestén keresztül vezet ‒ a kiváló tábornokot azonban ekkor elhagyta a katonaszerencse, és csapatait visszaszorították. A nyers hadászati és harcászati tények mellett a lengyelek győzelmüket isteni intervenciónak tudták be ‒ mivel a csata tetőpontja pont Nagyboldogasszony (lengyel nevén Legszentebb Szűz Mária mennybevétele) ünnepére esett. A lengyel történeti emlékezetben talán csak Częstochowa 1655. évi ostroma ‒ a Jaszna Góra-i kolostor elleni sikertelen svéd támadás ‒ kapott ekkora jelentőséget.

A szinte teljes demilitarizálásra ítélt Magyarország megmaradt hadianyagkészletének jelentős részét ‒ mintegy nyolcvan vagon ‒ hadfelszerelést, zömében lőszert adott a lengyeleknek. Államszocialista történetírásunk ezt a tényt elsősorban az ellenforradalmi rendszer antibolsevizmusának tudta be ‒ magam azonban úgy vélem, hogy inkább a történelmi lengyel‒magyar barátság volt a döntő tényező ebben. Ne feledjük: mindezt úgy tette a Magyar Királyság, hogy a történelmi Magyarországból a lengyelek is részesedtek, elcsatolva egy mai Budapest-nagyságú területet. Így az ekkor még össztársadalmi támogatást élvező „Mindent vissza!” jelszava a magyar‒lengyel viszonyrendszerre is árnyékot vethetett volna.

Mindent összevéve míg Lengyelország igen sokat profitált a versailles-i békerendszerből (ezen a téren talán a területét csaknem megháromszorozó Románia nyert nagyobbat), addig balsorsú hazánk pont ellentétes módon elveszítette európai középhatalmi státusát. A magyar segítség ténye mentén is, de a franciák ráébredtek, hogy a versailles-i békerendszer súlyos hiányosságokkal és fogyatékosságokkal rendelkezik: ezért Párizs politikájában egyfajta visszarendeződés is látszott, más tényezők mellett a svájci száműzetésben lévő IV. Károly is ekkor kapja az első olyan jelzéseket, amelyek szerint a francia diplomácia nem látja akadályát annak, hogy visszatérjen a magyar trónra.

A varsói csata egyben a versailles-i békerendszer első komoly próbatétele volt, és napvilágra kerültek a rendezés gyengeségei is. A lengyelek súlyos területi vitában álltak Csehszlovákiával ‒ ennek mértéke akkora volt, hogy Prága át sem engedte a magyar szállítmányt területét, így az csak jókora kerülővel Románián keresztül jutott el a lengyelekhez. A Beneš‒Masaryk duó megtorpedózta annak a tervét is, hogy Magyarország 30 ezer katonát ‒ lényegében tehát a trianoni diktátumban engedélyezett haderő 85 százalékát ‒ küldjön a lengyel hadszíntérre. Varsónak tehát mindvégig figyelnie kellett nyugati és déli szomszédjára is ‒ az ellentéteket a háború lezárása után sem sikerült elsimítani. Piłsudski ellentámadása fényes sikereket hozott a lengyel fegyvereknek, és bár a háborút lezáró rigai békében nem sikerült az eredeti cél ‒ a lengyel állam 1772. évi határainak visszaállítása, így is jelentékeny fehérorosz, illetve ukrán lakosságú területek kerültek Varsó irányítása alá. A megalázó vereség miatt a szovjetek soha nem adták fel revansvágyukat, amelyet aztán 1939-ben tudtak megvalósítani.

Mi ugyanis már tudjuk, hogy az 1920. évi lengyel győzelem ellenére a II. köztársaság 1939-ben megsemmisül ‒ igaz, ehhez két diabolikus totális diktatúra összefogása, valamint a nyugati demokráciák csaknem teljes passzivitása kellett. Mindezzel együtt 1920-ban a lengyelek egy nemzedéket mentettek meg attól, hogy Kelet-Közép-Európában bolsevik diktatúrában éljen. Ám az 1920-as események azt is bebizonyították, hogy a régió alapvetően magára van utalva, és túl sok jóra a nyugat-európai demokratikus államoktól nem lehet számítani. A visztulai csoda ebben az értelemben a lengyel‒magyar kapcsolatok egyik mérföldköve, amely a mai V4-együttműködés példájaként is szolgálhat.

A szerző történész