Az ápoltak átvették az irányítást

Hollywood a diszkrimináció bevezetésével halálra ítéli önmagát és Amerikát.

Fotó: MTI

Képzeljük el, mi lenne a hazai és a nemzetközi reakció, ha a Nemzeti Filmintézet meghatározná, hogy egy film főszereplőjének milyen etnikai csoportból kell kikerülnie, hogy a szereplők hány százalékának kell bizonyos úgynevezett mellőzött – mint LMBTQ+, fogyatékos vagy kisebbségben levő etnikai származású – csoportokhoz tartozni, vagy hogy hány kreatív közreműködőnek kell nem fehér férfinak lennie. Már látom az Európai Unió által Magyarország ellen indított eljárást, az elemi felháborodást a magyar kulturális körökben, az élőláncot a filmesek székháza körül és a vezető magyar véleményformálók hatalmas tiltakozását a történelem legrosszabb periódusaira emlékeztető új szabályok miatt. Hollywoodban máshogy gondolják. És tesznek is érte.

Szeptember nyolcadikán a hollywoodi világ meghatározó szerve, az Oscart is birtokló Academy of Motion Picture Arts and Sciences (AMPAS) pontosan a fenti elveket magában foglaló új szabályokat vezetett be. A filmakadémia négy kategóriát határozott meg azon filmeseknek, akik szeretnének aspirálni a legjobb film kategóriájában az Oscar-díjra. A díjra jelölt filmnek a négy kategóriából kettőnek kell megfelelnie, hogy egyáltalán indulhasson a versenyen. A megfelelést az előzően benyújtott „bizalmas kérdőív” kitöltésével ellenőriznék. Az első kategória a filmben látható személyek és témák etnikai hovatartozása. Hogy itt mire is gondolnak? Nevesítik az ázsiai, latin, afroamerikai polgárokat vagy az alaszkai őslakosokat, a közel-keleti és észak-afrikai vagy született hawaii vagy más csendes-óceáni szigetről származó embereket, mint akiket meg kell jeleníteni. Az is számít, hogy a film olyan „kevésbé megjelenített” témát érint, mint a nők, a kisebbségek, az LMBTQ+, a fogyatékosok, a siketek vagy a nagyothallók világát. A második pont azt követeli, hogy a filmet készítő művészek és technikusok között számszerűsítve legyenek az első pont alatt említett csoportok képviselői.

A harmadik követelmény nemcsak a film gyártóira, hanem a forgalmazó és pénzügyi szolgáltatást nyújtó társaságokra is vonatkozik. Követelmény az, hogy a fent említett kisebbségek különböző fizetett fejlesztési programokban vegyenek részt. A negyedik pont a stúdiók vezetésének etnikai összetételét illeti. Lényeges az, hogy több felsővezetőnek kell az úgynevezett hanyagolt kisebbségekhez tartoznia. Ha a javasolt film megfelel a fenti négy követelmény közül kettőnek, akkor indulhat a versenyen. Különben pedig nem.

Sokan felháborodva, kevesebben megértéssel fogadták ezt a hollywoodi diktátumot, de a rendelkezésben rejlő veszélyt nem lehet bagatellizálni. Volt idő, amikor tagadták, de Hollywood mindig egy fontos véleményformáló és irányadó eszköz volt az Egyesült Államokban. Az amerikai állam szentségét, a haza szeretetét, a család fontosságát, a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás jogát mind-mind megjelenítve láttuk a hol­lywoodi filmvásznakon. Az idők során a különböző alkotók sokat tettek, ki-ki meggyőződése szerint a nők, a kisebbségek és más csoportok jogainak erősítéséért vagy megvédéséért. Hollywood mindig egy viszonylag progresszív kaliforniai művészsziget volt, amely irányt mutatott a mindig pezsgő amerikai gondolatvilágnak David O. Selznicktől Clint Eastwoodon keresztül Oliver Stone-ig. Mindig sokrétűbb és mindig színesebb is volt, mint maga az Egyesült Államok.

Kezdetben a nagy stúdiók alapítói kelet-európai zsidó menekültek voltak, magyar, német és más európai rendezők domináltak, rengeteg bevándorlót és második generációs amerikait alkalmaztak. Elfogadtatták a társadalommal a fekete és más kisebbségi színészeket, és megjelenítették a társadalom minden rétegének a gondolatvilágát. A mai Hollywoodban nagyon sok színes bőrű, meleg vagy más kultúrákból származó ember tevékenykedik. Nem állítom, hogy minden létező művészi vagy hivatali kategóriában, de a National Basketball Associationt vagy az amerikai olimpiai csapatot sem kritizáljuk azért, mert jóval több sikeres fekete sportoló szerepel bennük, mint azt az össznépességben lévő százalékuk indokolná. Azért vannak ott, mert jobbak, gyorsabbak és többet dolgoznak a sikerért. Szóval senki nem gondolná, hogy a National Basketball Associationnek kvótát kellene felállítania a fehér kosárjátékosok megsegítésére. Maga az ötlet is őrültnek tűnik. És az is.

Az Egyesült Államokban a múltban is alkalmazták az úgynevezett pozitív diszkriminációt olyan helyeken, ahol múltbeli diszkrimináció miatt a hatalmon lévők ezt szükségesnek találták. Több amerikai egyetemen, többek között az én alma materemben is egy bizonyos kvóta mentén biztosítják, hogy ott „megfelelő számú” színes bőrű diák jusson be az egyetemre. Az eljárás nem különösen népszerű. Kaliforniában például a választók kötelezték az állami egyetemeket a kvóták eltörlésére. Az intézkedés után is rengeteg színes bőrű diák tanul egyetemeinken, rávilágítva a kvóták szükségtelenségére.

De ez a mostani hollywoodi intézkedés más. Sokkal aljasabb, sokkal alávalóbb, mert a szabad gondolatot, gondolkodást és a filmek által megjelenített témákat befolyásolja. Ezenkívül diszkriminatívabb is, mert nehezebbé teszi bizonyos emberek, elsősorban a fehér férfiak érvényesülését a filmiparban. Gondolom azért, mert ez a „bűnös faj” felelős azért, hogy bizonyos kisebbségek kevésbé érvényesülnek ebben a kreatívnak mondott világban.

Ha Hollywood megteheti, hogy diszkriminációt vezet be bizonyos csoportok ellen, akkor miért nem tehetem meg én vagy más üzletemberek a saját vállalkozásunkban? Azonkívül, hogy ez egy csúnya, embertelen dolog lenne, azért sem, mert törvényeink sokféle módon tiltják a különböző diszkriminatív gyakorlatot a munkahelyeken, az ingatlanvilágban és sok más helyzetben is. A mellőzés, a diszkrimináció, a bizonyos csoportokkal vagy emberekkel való igazságtalan viselkedés csak a józan eszüktől és szégyenérzetüktől megfosztott egyéneknek tetszhet. Pozitív diszkrimináció ugyanúgy nem létezik, mint békeharc vagy az örök földi élet. Azt sem állítom, hogy az új hollywoodi világ rendelkezései olyan emberektől származnak, akik valamilyen aljas indokból a többségi társadalom jogoktól való megfosztását célozták meg. Ezek lehetnek akár jóindulatú emberek is, akik – mint Joseph McCarthy szenátor kommunizmustól rettegő támogatói – „csak jót akarnak”. Ismerjük a közmondást a pokolhoz vezető útról, és azt is, hogy a jóindulat nem feltétlenül vezet jó döntésekhez.

Az Egyesült Államok mindig a nagy lehetőségek hazája volt. A kiemelkedő tehetségek, művészek, sportolók ki tudtak emelkedni és nagyot alkotni, nemcsak Amerika, de az egész világ javára. Egy olyan rendszer, amely nemek, fajok, szexuális hovatartozás és más irreleváns adatok alapján választja ki a közreműködőket, nem a kiválóságot díjazza, sok embert megnyomorít, és végül is halálra van ítélve, mert a darwini kiválasztást nem lehet üres szólamokkal megcsúfolni.

A szerző amerikai–magyar jogász és üzletember