Férfiak, nők – és egyebek?

A mai világban már a legtermészetesebbnek tűnő igazságokat is ki kell mondani.

Brussels, 2019. január 8. Judith Sargentini zöld párti és Szanyi Tibor MSZP-s európai parlamenti képviselõ egy Orbán Viktor miniszterelnök politikája ellen tiltakozó brüsszeli tüntetésen a Robert Schuman téren 2019. január 8-án. A tüntetést a Radikális Európai Demokraták (RED) és a Momentum szervezte. MTI/AP/Virginia Mayo Fotó: Virginia Mayo

Az új stratégia viszont húsba vágó problémákkal foglalkozik, ahogy ezt az előbbi, interszekcionális diszkriminációról szóló idézet – bár arról sem tudom, hogy az abban foglaltak micsodák – mutatja (az idézet ugyanis a dokumentumból származik). A stratégiai anyag az általános egyenlőbánásmód-blablán kívül külön kiemeli, hogy az Európai Unió migrációs politikája terén nagyobb figyelmet kell szentelni az „LMBTIQ-kérelmezők” jogaira; a „szivárványcsaládok” (sic!) jogainak tagállamok közötti elismertetésére; a „transz-, nembináris és interszex identitások” jogi elismertetésére és hát természetesen az ilyen közkedvelt ügyekkel foglalatoskodó „civil szervezetek” uniós támogatására.

Hogy jobban értsük és picit átforduljunk a viccelődésről a komolykodásra: a vonatkozó uniós, bizottsági jogalkotás jövőbeni alapjául szolgáló dokumentum tehát még szélesebbre tárná Európa kapuit azon migránsok előtt, akik (bemondásra) azt állítják magukról vagy szubjektíve úgy érzik, hogy a szexuá­lis és/vagy nemi identitásuk miatt megkülönböztetésnek vannak kitéve. Arra kényszerítené azon tagállamokat, amelyek a normális házasság definícióját tartják irányadónak, hogy ismerjék el a más tagállamban homoszexuá­lisok között kötött „házasságot” – ez igen érdekes kérdéseket vet fel szuverenitás kapcsán egyébként –, és egyértelműen arra irányul, hogy egyes tagállami döntéshozók adják fel bigott ellenállásukat a genderideológiával kapcsolatban és vezessék be a harmadik (negyedik, ötödik stb.) nemet jogrendjükbe. Utóbbi nyilvánvalóan magával hozza a gyermekek ez irányú „érzékenyítését” (agymosását) is, hogy még jó korán megismerkedhessenek a szexuális szokások diverz, sokszínű tárházával.

A játék pedig egyáltalán nem babra megy, a tendencia teljesen egyértelmű. Helena Dalli, az Európai Bizottság egyenlőségért felelős biztosa – aki az „egyenlőségharcok új korszakának” nevezte a dokumentumot – legalább tiszta beszéddel kijelentette, hogy az „LMBTIQ-jogok” – ha még egyszer le kell írnom ezt a hülyeséget, én megőrülök, esküszöm – tiszteletben tartása a jogállamiság része és feltétele, és aki nem elég jogállami e tekintetben, annak pénzbüntetéssel, forrásmegvonással kell szembenéznie. A jogállamiság és a genderideológia ilyetén összekötése persze az „élesszeműek” számára nem újdonság, hiszen már Judith Sargentini jelentésében, amely alapján megindult Magyarország ellen a 7-es cikkely szerinti eljárás, felrótták hazánknak, hogy a házasság alkotmányos fogalma nálunk nem teszi nyitottá az intézményt a homoszexuálisok előtt.

És akkor itt jön be képbe a folyó és valóban lényeges vita a hétéves uniós költségvetési keretről (MFF), a helyreállítási alapról (NGEU), az ezekhez közvetett módon kapcsolt új jogállamisági eljárásról, illetve ezek magyar és lengyel részről történt megvétózásáról (bár a végleges, hivatalos szót még a miniszterek tanácsának kell kimondania). Az alapvető probléma ugyanis az – amit már oly sokszor oly sokan elmondtak –, hogy a „jogállamiság” egy jogilag valójában nem ­definiált, nem is definiálható, homályos fogalom, elv, amit nem is szándékozik senki – a bölcs eurok­raták sem – kellőképpen egzakt módon meghatározni. Pontosan azért nem – és erre ez az egész homoszexuális- meg genderjogsztori a legplasztikusabb példa –, mert azt éppen aktuális ideológiai követeléseik eszközéül használják: „dinamikusan értelmezik”, mondaná erre a brüsszeli euroblabla. A jogállamiság megsértésébe ugyanis beleértenének mindent, ami „esetleg”, „közvetve”, „veszélyeztetheti” a „jogállamiság alapelveit”; és amelybe – mint láthatjuk – a legmodernebb interpretáció bevonja a genderideológiát, a férfi és női nemi identitás egymásba átfolyó (fluid) jellegének tiszteletben tartását, és az inter- meg mit tudom én, milyen szexuálisok jogainak védelmét.

A genderideológia ugye azon a tételen alapul, hogy a „férfi” és a „nő” mint olyan pusztán „felvett szerep”, társadalmi konstrukció – tehát mivel nem teremtett jellegű, hanem emberi elme alkotta, ezért dekonstruálható, átalakítható, lebontható, illetve bővíthető új variációkkal. Ha pedig ez a norma – az „új korszak”, ahogy Dalli fogalmazott –, akkor annak alapvető életviszonyokat érintő jellege ­miatt nyilván az egész társadalomra, hétköznap­jaink legapróbb rezzenéseire is hatása lesz. Ha azt mondjuk, hogy a „férfi” és „nő” nem a teremtés folytán adott természetes sajátosság, hanem tetszés szerint alakítható, formázható identitás, akkor a gyermekneveléstől elkezdve a párkapcsolatokon át a szexuális aktusok megítéléséig megannyi dolgot kell alapjaiban újrahuzaloznunk.

A genderideológia pontosan erre vállalkozik: a kivételből akar fő szabályt csinálni. Ami eddig is valóban jelen volt a társadalmakban mint marginális, „speciális” jelenség, azt most mértékadóvá, sőt az általánost, a bevettet, a normálist felülíró jellegűként prezentálják. És aki ezt ellenzi, azt nem illeti meg a véleményszabadság – az gyűlölet-bűncselekményt követ el, melyet büntetni kell és melynek büntetését mint „EU-s bűncselekményt”, az említett stratégia szintén előirányozza 2021-től. Az alaptörvény tervezett módosítása ezzel az elmebajjal megy szembe, mikor kimondja, hogy az anya nő, az apa férfi, és hogy a gyermekeknek joguk van a genderideológiával szembeni védelemre. Mert ma már az oly természetesnek tűnő általános igazságokat is ki kell mondani.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója