Férfiak, nők – és egyebek?

A mai világban már a legtermészetesebbnek tűnő igazságokat is ki kell mondani.

Brussels, 2019. január 8. Judith Sargentini zöld párti és Szanyi Tibor MSZP-s európai parlamenti képviselõ egy Orbán Viktor miniszterelnök politikája ellen tiltakozó brüsszeli tüntetésen a Robert Schuman téren 2019. január 8-án. A tüntetést a Radikális Európai Demokraták (RED) és a Momentum szervezte. MTI/AP/Virginia Mayo Fotó: Virginia Mayo

Valahogy nem látom magam előtt, amint Konrad Adenauer, Robert Schuman, Jean Monnet vagy Alcide De Gasperi olyan Európai Unióról ábrándoznak, amely kiemelt stratégiai kérdésként foglalkozik az úgynevezett LMBTIQ-jogokkal. Azért írom, hogy „úgynevezett”, mert egyrészről a fene se tudja, mit takarnak pontosan a mozaikszóval jelölt „identitások”, és ha végigmegyünk a betűsoron, nehézségekbe is ütközünk.

A „leszbikusról” és a „melegről” még ugye tudjuk, hogy mit jelentenek, de a „transzszexuálissal”, a „biszexuálissal”, az „interszexuálissal” meg a „queerrel” már gondban vagyunk – pláne ha hozzávesszük, hogy a lista folyamatosan bővül, például az „a” betűvel, mint „aszexuális”, meg p-vel, mint „pánszexuális”. És akkor még nem is beszéltünk a „günoszexuálisokról” vagy a „nonbináris agenderekről”.

Vélhetően az újabb és újabb nemi eltévelyedések felfedezésének dinamizmusa miatt biggyesztenek a legműveltebbek a sor végére egy pluszjelet vagy csillagot (LMTIQAP+/*), jelezvén, hogy a lista inkluzív és nyitott, nem tűri meg, hogy a holnapután kitalált hetvenharmadik genderidentitást vagy frissen újragondolt szexuális vonzalmat – kövek, növények, állatok vagy kisgyermekek iránt – diszkriminálják ebben a szivárványszagú világban.

Szóval csak magam elé képzeltem az „EU alapító atyáit” – e megfogalmazás persze már önmagában mutatja, hogy közösségünk toxikus maszkulinitásban fogant valójában, csakúgy, mint az Egyesült Államok –, és nem tűnt reálisnak, hogy azért kezdtek volna el munkálkodni az integráción, mert úgy érezték, küzdeniük kell a „transz-, nembináris és interszex emberek ellen megnyilvánuló interszekcionális diszkriminációval” szemben.

Hála istennek, bár nem tudom, ilyet le szabad-e még írni, hisz e krisztofasiszta fordulat sértőleg hathat muszlimokra, hindukra vagy általában a felekezeten kívüliekre, egyben megtestesítheti szemükben azokat a zsidó-keresztyén gyökerek vélelmezett európai kizárólagosságára építő kulturális privilégiu­mainkat, amelyeknek előbb említettek az áldozatai, szóval hála istennek a mai Európai Bizottság túllépett az alapítók fehér, heteroszexuális és férfiasságban tobzódó árnyékán, és megalkotta az EU „valaha volt legelső” LMBTIQ egyenlőségi stratégiája 2020–2025 dokumentumot. A kis hamisak persze füllentenek, hiszen az előző Európai Bizottság már nyilvánosságra hozott 2015-ben egy hasonló akciólistát az akkor még csak (és láthatóan a queereket kirekesztve, bárkik is legyenek ők) „LMBTI-egyenlőség” előmozdítása érdekében.

Az új stratégia viszont húsba vágó problémákkal foglalkozik, ahogy ezt az előbbi, interszekcionális diszkriminációról szóló idézet – bár arról sem tudom, hogy az abban foglaltak micsodák – mutatja (az idézet ugyanis a dokumentumból származik). A stratégiai anyag az általános egyenlőbánásmód-blablán kívül külön kiemeli, hogy az Európai Unió migrációs politikája terén nagyobb figyelmet kell szentelni az „LMBTIQ-kérelmezők” jogaira; a „szivárványcsaládok” (sic!) jogainak tagállamok közötti elismertetésére; a „transz-, nembináris és interszex identitások” jogi elismertetésére és hát természetesen az ilyen közkedvelt ügyekkel foglalatoskodó „civil szervezetek” uniós támogatására.

Hogy jobban értsük és picit átforduljunk a viccelődésről a komolykodásra: a vonatkozó uniós, bizottsági jogalkotás jövőbeni alapjául szolgáló dokumentum tehát még szélesebbre tárná Európa kapuit azon migránsok előtt, akik (bemondásra) azt állítják magukról vagy szubjektíve úgy érzik, hogy a szexuá­lis és/vagy nemi identitásuk miatt megkülönböztetésnek vannak kitéve. Arra kényszerítené azon tagállamokat, amelyek a normális házasság definícióját tartják irányadónak, hogy ismerjék el a más tagállamban homoszexuá­lisok között kötött „házasságot” – ez igen érdekes kérdéseket vet fel szuverenitás kapcsán egyébként –, és egyértelműen arra irányul, hogy egyes tagállami döntéshozók adják fel bigott ellenállásukat a genderideológiával kapcsolatban és vezessék be a harmadik (negyedik, ötödik stb.) nemet jogrendjükbe. Utóbbi nyilvánvalóan magával hozza a gyermekek ez irányú „érzékenyítését” (agymosását) is, hogy még jó korán megismerkedhessenek a szexuális szokások diverz, sokszínű tárházával.

A játék pedig egyáltalán nem babra megy, a tendencia teljesen egyértelmű. Helena Dalli, az Európai Bizottság egyenlőségért felelős biztosa – aki az „egyenlőségharcok új korszakának” nevezte a dokumentumot – legalább tiszta beszéddel kijelentette, hogy az „LMBTIQ-jogok” – ha még egyszer le kell írnom ezt a hülyeséget, én megőrülök, esküszöm – tiszteletben tartása a jogállamiság része és feltétele, és aki nem elég jogállami e tekintetben, annak pénzbüntetéssel, forrásmegvonással kell szembenéznie. A jogállamiság és a genderideológia ilyetén összekötése persze az „élesszeműek” számára nem újdonság, hiszen már Judith Sargentini jelentésében, amely alapján megindult Magyarország ellen a 7-es cikkely szerinti eljárás, felrótták hazánknak, hogy a házasság alkotmányos fogalma nálunk nem teszi nyitottá az intézményt a homoszexuálisok előtt.

És akkor itt jön be képbe a folyó és valóban lényeges vita a hétéves uniós költségvetési keretről (MFF), a helyreállítási alapról (NGEU), az ezekhez közvetett módon kapcsolt új jogállamisági eljárásról, illetve ezek magyar és lengyel részről történt megvétózásáról (bár a végleges, hivatalos szót még a miniszterek tanácsának kell kimondania). Az alapvető probléma ugyanis az – amit már oly sokszor oly sokan elmondtak –, hogy a „jogállamiság” egy jogilag valójában nem ­definiált, nem is definiálható, homályos fogalom, elv, amit nem is szándékozik senki – a bölcs eurok­raták sem – kellőképpen egzakt módon meghatározni. Pontosan azért nem – és erre ez az egész homoszexuális- meg genderjogsztori a legplasztikusabb példa –, mert azt éppen aktuális ideológiai követeléseik eszközéül használják: „dinamikusan értelmezik”, mondaná erre a brüsszeli euroblabla. A jogállamiság megsértésébe ugyanis beleértenének mindent, ami „esetleg”, „közvetve”, „veszélyeztetheti” a „jogállamiság alapelveit”; és amelybe – mint láthatjuk – a legmodernebb interpretáció bevonja a genderideológiát, a férfi és női nemi identitás egymásba átfolyó (fluid) jellegének tiszteletben tartását, és az inter- meg mit tudom én, milyen szexuálisok jogainak védelmét.

A genderideológia ugye azon a tételen alapul, hogy a „férfi” és a „nő” mint olyan pusztán „felvett szerep”, társadalmi konstrukció – tehát mivel nem teremtett jellegű, hanem emberi elme alkotta, ezért dekonstruálható, átalakítható, lebontható, illetve bővíthető új variációkkal. Ha pedig ez a norma – az „új korszak”, ahogy Dalli fogalmazott –, akkor annak alapvető életviszonyokat érintő jellege ­miatt nyilván az egész társadalomra, hétköznap­jaink legapróbb rezzenéseire is hatása lesz. Ha azt mondjuk, hogy a „férfi” és „nő” nem a teremtés folytán adott természetes sajátosság, hanem tetszés szerint alakítható, formázható identitás, akkor a gyermekneveléstől elkezdve a párkapcsolatokon át a szexuális aktusok megítéléséig megannyi dolgot kell alapjaiban újrahuzaloznunk.

A genderideológia pontosan erre vállalkozik: a kivételből akar fő szabályt csinálni. Ami eddig is valóban jelen volt a társadalmakban mint marginális, „speciális” jelenség, azt most mértékadóvá, sőt az általánost, a bevettet, a normálist felülíró jellegűként prezentálják. És aki ezt ellenzi, azt nem illeti meg a véleményszabadság – az gyűlölet-bűncselekményt követ el, melyet büntetni kell és melynek büntetését mint „EU-s bűncselekményt”, az említett stratégia szintén előirányozza 2021-től. Az alaptörvény tervezett módosítása ezzel az elmebajjal megy szembe, mikor kimondja, hogy az anya nő, az apa férfi, és hogy a gyermekeknek joguk van a genderideológiával szembeni védelemre. Mert ma már az oly természetesnek tűnő általános igazságokat is ki kell mondani.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója